3. Rész: Megválaszolatlan kérdések

It's making my heart beat so fast

In my mind, you're the angel on the painted glass

Looking for high, divine, connection

I'm a lover, in need of confession...

Ott álltam Tristan karjába kapszkodva, s láttam, hogy szeme szikrákat szórt, amint a számomra ismeretlen srácot nézte.

-Hűű, haver, semmi szükség erre az ellenséges hangnemre! - mondta az idegen, majd egyre közelebb jött. - Beszéljük meg. Mint férfi a férfival. Rég történt már. 

Tristan nem válaszolt, én pedig a srácra néztem, s hirtelen tekintetünk találkozott. Alaposan végigmért, de tényleg, tetőtől talpig, ami miatt kezdtem kellemetlenül érezni magam. Első ránézésre az a fajta srác volt, aki bárkit levesz a lábáról. Dús fekete haja egyik oldalt a szemébe hullott, a másik oldalon pedig a füle mögé túrta. Szürkészöld szeme ragyogott napbarnított bőre mellett, s vakítóan fehér mosolya, szinte le sem fagyott az arcáról.

- Ezt vegyem nem-nek? - kérdezte, de még mindig mosolygott, s tekintetét ismét felém szegezte. - Te pedig… Tris barátnője vagy? - Tristanra nézett - Ez igen! Nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül felszedned valakit, főleg nem egy ilyen szépséget.

Tristant még soha nem láttam ennyire dühösnek, mint most. Keze ökölbe szorult, majd egyenesen hátat fordított az ismeretlen fiúnak.

- Menjünk innen, Delaney… - mondta, s megfogta a kezem. 

A fiú egyenesen felénk közeledett, majd így szólt:

- Ma este hatalmas buli lesz az Output-ban. Ha gondolod, nézzetek be! - felém kacsintott, de Tristan már húzott is el onnan. - Tris, beszéljük meg! Kérlek, hiszen bőven van mit. Hadd magyarázzam meg!

Meg sem szólalt amíg a parkolóba nem értünk, úgy láttam, hogy felkavarta a régi ismerős megjelenése. A csendet végül én törtem meg, ugyanis képtelen voltam kordában tartani a kíváncsiságom.

- Nem akarsz mondani valamit? - kérdeztem, s kihúztam a kezem a szorításából.

Tekintete a földet pásztázta, majd nagyot sóhajtott.

- Hosszú történet… - bökte ki pár másodperces csend után. 

- Ráérünk. - feleltem ölbe tett kezekkel.

Tristan a kocsi ajtaját nyitotta, s intett, hogy üljünk be. Eképp tettem, mert már tényleg kibírhatatlan volt a bennem lappangó kíváncsiság. Amint beültünk, láttam, hogy kezét a kormányra helyezte, majd a fejét hátrahajtotta, s becsukta a szemét.

- Nem hittem volna, hogy valaha látom őt még. - mondta halkan, s ismét felsóhajtott. - A neve Castiel Clyde Campbell.

Nem volt ismerős a név. Megint csend lett, de nem akartam félbeszakítani. Vett egy nagy levegőt, s folytatta:

- Még Michigan-ben éltünk, a szülővárosomban. Általános sulitól egészen tizenhét éves korunkig legjobb barátok voltunk. Szinte minden időnket együtt töltöttük, mondhatni, hogy elválaszthatatlanok voltunk. Castiel gazdag családból származik, az apja cégtulajdonos. Én sosem voltam gazdag, a szüleim egész életükben dolgoztak, hogy mindenem meglegyen, de ígyis elvoltunk. Tizennégy évesek voltunk, az ellentétei egymásnak, ő volt már akkor is a suli nagymenője, a bajkeverő, aki mert feleselni a tanároknak, és akiért oda voltak a lányok. Én pedig… a kis kocka, a szürke kisegér, akit többnyire észre sem vettek. Ez mind megváltozott, mikor egy napon Castiel odajött hozzám, s megkért, hogy segítsek neki a házi feladatban. Azt hittem gúnyt akar űzni belőlem, de nem így volt. Segítettem neki, és utána már csak úgy jött az egész magától. Egyre többet beszélgettünk egymással, az sem érdekelte, hogy emiatt az eddigi barátai furcsán néztek rá. Ő tényleg más volt. Így ment ez egészen tizenhét éves korunkig. Egészen addig az átkozott napig. Hat éve történt, július 5.-én. Az a nap megváltoztatott mindent, és egy életre tönkretette az életem. Elköltöztem onnan, a szüleim ott maradtak, így tudod, hogy csak ritkán látjuk egymást, ha lehet, nem szívesen megyek oda. Castiel és a családja is ott maradt, így azóta nem láttam őt, és nem is tudom mit keres most itt, New York városában. 

- Mi történt azon a napon? - szakítottam félbe, mert nem bírtam tovább. Tudni akartam mit követett el Castiel, és azt, hogy eddig Tristan miért nem mesélt róla.

Tristan beindította a kocsit, s láttam amint a szemében könnyek jelennek meg.

- Ne haragudj, Delaney, de ezt nem szeretném most elmondani. - válasza meglepett, nagyon is. Hiszen eddig mindent megosztottunk egymással, legalábbis majdnem. Nem hittem, hogy voltak titkai előttem, de mostmár azt sem tudtam, hogy ki is Tristan James Anderson valójában. - Talán majd egy nap - folytatta. - ígérem, hogy erőt veszek magamon és elmondok mindent, de ennek nem most jött el az ideje. Nem állok rá készen, kérlek, hogy érts meg. 

Nehéz volt, de bólintottam, s lágyan végigsimítottam a karján. Bármi is történt, nagyon megviselhette. Sosem beszélt nekem arról, hogy miért költözött New Yorkba, csak annyit mondott, hogy egy új élet reményében, mert feledni akarta a múltat. 

- Nem akarod, hogy én vezessek inkább? - kérdeztem, még mielőtt elindultunk volna. 

- Hagyd csak, hazaviszlek és majd otthon lepihenek egy kicsit. - mosolyt erőltetett az arcára, letörölte a könnyeit, s már indultunk is. 

Csendben ültünk, nem tudtam mit mondhatnék. Meg akartam vígasztalni, magamhoz akartam szorítani, fájt, hogy így láttam. De nem tettem. Hiszen azt sem tudtam volna, hogy miért vígasztalom. 

- Nem értem miért jött ide, hogy miért keresett meg. Miért akarja felbolygatni a múltat? - Tristan dühösen a kormányra csapott, mire a kocsi tett egy apró kanyart jobbra.

- Hagyd abba! - parancsoltam rá - Meg akarsz ölni mindkettőnket? Mégis hogyan segíthetnék, ha nem mondod el mi történt? 

- Sajnálom, Delaney. És hidd el, hogy nem azért van, mert nem bízom benned. Ha bárkivel is megosztom majd a történteket, te leszel az, de egyszerűen nem állok rá készen! Nem akarok erről beszélni, nem most. - lassan, tagoltan beszélt, minden szavát jól érthetően nyomatékosította. 

- Jólvan, megértettem elsőre is, Tris… - általában csak akkor szólítottam a becenevén, ha kedveskedni akartam, de most nem ezért használtam. Volt bennem egy kevés harag vele szemben. Úgy éreztem magam, mintha nem is a legjobb barátom lenne, hanem csak egy ismerős, akiről alig tudok valamit. Mit titkol előlem? Miért nem tudhatom? Ilyen és efféle kérdések kavalkádja keringett bennem, amíg Tristan le nem parkolt a házunk elé. Még nem költöztem el a szüleimtől, fölöslegesnek tartottam, elvégre úgyis New Yorkban maradtam egyetemen. Volt egy szép kis emeletes házunk, egész jó helyen, ahol saját szobám és fürdőszobám volt az emeleten. A szüleim szobája a földszinten volt, így valamilyen szinten egyedüli gyerekként olyan volt, mintha nem is velük élnék. Megvolt a saját magam világa.

- Köszi a fuvart. - mondtam, s egy puszit nyomtam Tristan arcára, mire ő egészen válatlanul megragadott, és szorosan magához ölelt.

- Köszönöm, hogy megértesz, Delaney. Nagyon fontos vagy számomra, nem is tudod, hogy mennyire. - éreztem forró lehelletét az arcomon, s hirtelen én is elérzékenyültem. Viszonoztam az ölelését. Igazán intim pillanat volt ez kettőnk között, az ember azt hinné, hogy szerelmespár vagyunk.

Tristan adott egy búcsúpuszit, majd kiszálltam a kocsiból, s mielőtt becsuktam volna az ajtót, így szóltam:

- Tudod, hogy ha bármi van, csak szólj. 

- Rendben, hívni foglak! - válaszolta, egy apró mosoly kíséretében. 

Becsuktam az ajtót, még intettem neki egyet, mielőtt elhajtott, s el is tűnt az autók tömkelegében. Elindultam a kapu felé, előhalásztam a kulcsom a táskám mélyéről, s már nyitottam is az ajtót. Már az előszobából megéreztem a finom étel illatát, amit feltételezhetően édesanyám készített a konyhában. Letettem a táskám, majd utam egyenesen a konyhába vezetett. Anya gyerekorvosként dolgozott, míg apa - aki feltételezhetően most sem volt itthon - ügyvédként. 

A hátához lopakodtam,s megöleltem őt, mire annyira megrémült, hogy kishíján kiejtette a fakanalat a kezéből.

- Istenem, Delaney! Nem is hallottam mikor megjöttél. - megfordult és a fejét kezdte csóválni. - Azért szólhattál volna. 

- Ne haragudj, csak elég mozgalmas napom volt. Ma volt az első egyetemi bemutató. - mosolyogtam, majd felpattantam a konyhapultra. - És még élveztem is.

- Ennek örülök. - mondta anya miközben az ételt kóstolgatta. - Milyen volt Tristan-nál? 

A szemeimet kezdtem forgatni, elvégre tudhattam előre, hogy ez lesz az első kérdése. Tudniillik, anya az a személy aki már lassan másfél éve szurkol azért, hogy kijelentsük, egy párt alkotunk Tristannal. De ennek nem sok esélyét láttam. Azt mondta, hogy az ő kapcsolatuk apával is barátságból indult. Szerinte nem létezik igazi barátság nő és férfi között, ha minden túl jól megy, akkor valószínű, hogy az egyikőjük többet érez a másik iránt. Nálunk viszont nem állt fel ennek a veszélye. Bár az éjszaka történtek után be kell valljam, hogy már én magam sem tudtam, hogy mit is gondoljak.

- Semmi különös, anya! Csak azért maradtam nála, mert nem szerettelek volna zavarni késő este. Csupán ennyi. Tristan a legjobb barátom, és nem szeretném ha bárki többet gondolna erről az egészről, mint ami benne valójában van. Barátok vagyunk!

- És biztos vagy benne, hogy ő is így érez irántad? - a szemembe nézett, s láttam a tekintetén, hogy komolyan kérdezi.

Leszálltam a konyhapultról, s elindultam az emelet felé.

- Igen, biztos! - szóltam vissza, miközben felmentem a lépcsőn. Utam egyenesen a szobámba vezetett. Szerettem itt lenni, mert ez volt az én saját kis szentélyem. Az egész szobámat én terveztem, én díszítettem fel. A krémszínű falak tökéletes harmóniában álltak a fehér bútoraimmal, az ágyam felé apró lámpácskákat függesztettem fel, pár számomra fontos kép kíséretében. 

Ledőltem az ágyra, s egy kicsit még mindig szédültem a másnaposságtól, vagy talán attól, hogy már déli két óra volt és még semmit sem ettem aznap. Csak akkor jöttem rá milyen éhes is voltam valójában, miután megéreztem az ínycsiklandozó étel illatát.

Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a tömérdek kérdést, ami bennem lappangott. El sem tudtam képzelni, hogy mit titkol Tristan, és mi lehetett az a dolog, ami az egész családjára kihatott. A szüleit csak egyszer láttam eddig, amikor meglátogatták Tristant, de rendes embernek tűnnek. Az apja mindig morcos és rosszkedvű, de az anyja mosolygós, és igazán kedvel engem. Azt mondta, hogy nagyon emlékeztetem valakire, de nem árulta el, hogy kire. 

Szerettem volna, ha valahogy felgyorsíthattam volna az időt, s már ott tartanánk, hogy Tristan elárulja nekem, hogy mi bántja ennyire Castiellel kapcsolatban.

Castiel Clyde Campbell… Továbbra sem ismerős, de azt az arcot nem veri ki az agyából egyhamar az ember. Elbűvölő teremtés volt, az biztos. De volt a szemében valamilyen megmagyarázhatatlan belső gonoszság, amit magam sem tudtam hová tenni. Mit is mondott? ,,Ma este hatalmas buli lesz az Output-ban. Ha gondolod, nézzetek be!’’

És ekkor villámként hasított belém a válasz minden kérdésemre, amely mindeddig az orrom előtt hevert. Ma este elmegyek az Output-ba, és megkérdezem Castieltől, hogy mit tett Tristan-nal.