5. Rész: Ella

Past lives couldn't ever come between us

Some time the dreamers finally wake up

Don't wake me I'm not dreaming

Don't wake me I'm not dreaming

Feldúlva hagytam el az Output nevű szorakozóhelyet, majd megálltam előtte. Körbenéztem, tekintetemmel taxit keresve.

- Mekkora egy bunkó - suttogtam alig hallhatóan. 

Egyáltalán nem erre számítottam. Azt hittem, ha eljövök ide, mindenre választ kapok. De nem így lett, sőt, méginkább felhúztam magam. Haragudtam Castielre, amiért megpróbált kihasználni, haragudtam Tristanra amiért nem volt hajlandó nekem a múltjáról mesélni, de legfőképpen saját magamra, amiért akkora hülye voltam. Nem tehették ezt velem! Tristan nem titkolózhatott előttem, miután én mindig mellette voltam. Castielnek pedig nem állt jogában kihasználni engem, mert nem is ismert. 

Kezem ökölbe szorult, s elkezdtem egyenletesen be- és kifújni a levegőt, hogy megnyugtassam magam. A túloldalon megpillantottam egy taxit, amit valószínűleg a mellettem álló fiatal pár rendelt, de nem érdekelt. Siettem, ahogy csak tudtam, és sikerült még előttük bepattannom. 

- 160 West 128. utca - motyogtam monoton hangon a lakcímem.

Egész úton az ablak felé fordulva néztem kifelé az autóból. A város gyönyörű volt éjszaka, az utcákon még most is nyüzsögtek az emberek. Az emberek többsége el sem tudná képzelni az életét egy ilyen nagy városban, de én kifejezetten szerettem New Yorkban élni. Élveztem, hogy sosem unatkoztam, mert mindig volt programlehetőség, még akkor is ha az ember minden nap kint volt a városban. Tristannal ellentétben én szerettem folyamatosan talpon lenni, viszont ő szívesen elmélkedett egymagában, szívesen töltötte egyedül az idejének egy részét.

Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy csak arra eszméltem fel, mikor a taxi leparkolt a házunk elé.

- 36.5 dollár lesz - mondta a taxis, mire felsóhajtottam, s odaadtam neki az összeget.

Kellemes estét kívántam, kiszálltam a taxiból és elsétáltam a házunk ajtajáig. Óvatosan nyitottam, nem akartam felébreszteni a szüleimet. Lassan már fél tizenkettő is elmúlt, így biztosra vettem, hogy már alszanak. Még az ajtóban levettem a cipőm, s csöndes képtekkel felballagtam az emeletre. Utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, ahol lemostam a sminkem, és átvettem a hálóingem. 

A szobámban bedőltem az ágyba, és már semmire sem vágytam, csak arra, hogy végre elnyomjon az álom és vége legyen a napnak. Mert ezt elcsesztem, méghozzá elég rendesen. 

***

Másnap reggel álmomból a telefonom csörgése költött fel. Álmosan utána kaptam, s ha nem Tristan neve jelenik meg a képrenyőn, nyomban kinyomom, de így felvettem.

- Halló - szóltam bele, s közben a szemem dörzsöltem.

- Ébresztő, Csipkerózsika, már a hasadra süt a nap! - hallottam csilingelő, vidám hangját. Sosem értettem, hogy egyes emberek hogyan képesek már korán reggel ilyen vidámak lenni. Az órára néztem, ami 10:25 - öt mutatott. Na jó, talán nem is volt már olyan korán.

- Tristan, miért nem hagysz még aludni? - kérdeztem, s közben nyújtóztam egyet.

- Mert tíz perc múlva nálad vagyok és indulunk a plázába. 

- Basszameg, Tris! - felültem az ágyamban, s nagynehezen kikeltem belőle. - Nem hiszem el!

- Na, ne legyél ilyen morcos, inkább főzz egy kávét! Pussz! - azzal letette a telefont, mielőtt hozzávághattam volna, hogy mekkora egy köcsög. 

Idegesen lelöktem a telefont az ágyamra, és elindultam folyosó felé. A szüleim ilyenkor többnyire dolgoztak, úgyhogy egyedül voltam otthon. Épphogy elvégeztem szokásos reggeli teendőimet a fürdőszobában, amikor megszólalt a csengő. Még mindig kómásan leballagtam a lépcsőn, s egyenesen a bejárati ajtóhoz mentem. Tristan már vagy ötödjére nyomta a csengőt, mire kinyitottam.

- Jó reggelt! khm, vagyis délelőttöt! - toppant be a házba, s a kezembe adott egy papírzacskót meg egy Starbucksos kávét. - Gondoltam, hogy nincs kedved reggelit készíteni, ezért útközben beugrottam érte. 

- Neked is jó reggelt - mosolyogtam, s elindultam a konyhába, ő pedig követett. - Minek köszönhető a jókedved? 

Tristan leült az ebédlőasztalhoz, s kivett egy fahéjas tekercset a papírzacskóból.

- Nem fogod elhinni! - nézett rám, s közben fülig ért a szája. - Apám egyik gazdag ismerősének megnősül a fia, és engem kértek meg arra, hogy tervezzem meg a meghívókat.

- Ez remek! - néztem rá, s bíztatóan megszorítottam az asztalon heverő kezét. - Gondolom jól is fizetnek érte.

- Mi az, hogy! Pontos árat még nem mondtak, de … - hirtelen megállt, s az arcáról lefagyott a mosoly. 

- Mi a baj? - kérdeztem. Nem értettem mire ez a hirtelen változás.

- Delaney, mi az a csuklódon? - felemelte a kezem, hogy jobban szemügyre vegye, s nekem csak akkor esett le, hogy mekkora egy hülye vagyok. 

Elfelejtettem levenni a karszalagot a tegnap esti buli után, melyen nagy fekete betűkkel díszelgett az a név, hogy ,,OUTPUT’’. Ezt már sehogy sem magyarázhattam ki.

- Tris, én … - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék, erre aztán végképp nem voltam felkészülve. 

- Az Outputban voltál tegnap este? - nézett rám.

Lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy mostmár semmi értelme nincs annak, hogy hazudjak. A legtöbb amit tehetek, hogy megpróbálom úgy beállítani a dolgot, hogy mindent csak a jó cél érdekében tettem.

- Igen - mondtam halkan. - De meg tudom magyarázni.

Arckifejezése továbbra is komoly maradt, láttam rajta, hogy nem érti, miért hazudtam neki. 

- Találkoztál vele? - kérdezte, mire egyből tudtam, hogy Castielre gondol.

- Igen - feleltem szimplán.

Idegesen felpattant a székről, s így szólt:

- Ezt nem hiszem el, Delaney! Mégis minek? Miért kellett találkoznod vele? Tartsd magad távol tőle, ez nem a te dolgod! Ne avatkozz bele! - hangját felemelte, s végig a szemembe nézett, amitől még rosszabbul éreztem magam. 

- De igenis az én dolgom - feleltem határozottan. - Tudni akartam, hogy mi folyik itt, tudni akartam, hogy ki ő és mit tett, mivel te nem voltál hajlandó elmondani semmit! Nem az én hibám. Azt hittem barátok vagyunk, Tristan. Azt hittem, hogy én is annyira fontos vagyok neked, mint te nekem. Miért titkolózol előttem? - hirtelen csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is gondolkodtam azon, hogy mit mondok. 

Vett egy mély levegőt, láttam rajta, hogy próbál megnyugodni.

- És elmondta? - kérdezte, s mostmár sokkal higgadtabbnak tűnt.

- Nem - csóváltam a fejem. - Sőt! Már kezdem érteni, hogy miért gyűlölöd őt ennyire, mert egy igazi bunkó köcsög. Ki akart használni, hogy sakkban tarthasson amíg csak akar. De hagyjuk is, nem részletezném. Hiba volt odamennem, tudom. És sajnálom, de tényleg szerettem volna tudni, hogy mi történt.

- Bunkó köcsög? - szemöldökét felvonta, s kérdőn nézett rám. - Tényleg? Ez nem vall rá.

Válasza nagyon meglepett.

- Nem vall rá? Mi az, hogy nem vall rá? Azt hittem utálod, és valószínűnek tartottam, hogy éppen azért, amiért így viselkedik. - mondtam. 

- Jaj Istenem, Del! Ez ennél sokkal bonyolultabb! - sóhajtott fel.

- Akkor talán beavathatnál végre! - kértem, s mostmár tényleg tudni szerettem volna, hogy mi folyik itt.

Pár másodpercre teljes csönd lett, csak a konyhafalon lévő óra mutatójának kattogását lehetett hallani. Tristan ismét helyet foglalt, s így szólt:

- Rendben van, azt hiszem mostmár tényleg tudnod kéne róla. 

Felcsillant a szemem, s Tristanra pillantottam, aki vett egy nagy levegőt, majd mesélni kezdett.

- Castiel és én elválaszthatatlanok voltunk három éven keresztül. Két jóbarát. A lehető legjobbak. Mi ketten összetartoztunk. - néha meg-megállt a szavak között, látszott, hogy nehezére esik így visszaemlékezni a múltra. - Attól a naptól kezdve, hogy odajött hozzám segítségért a suliban, valami megváltozott. Vele minden más volt. Soha többet nem éreztem magam szürke kisegérnek, az ő legjobb barátjának lenni kiváltság volt. Nem túlzok, mert Castiel nemcsak a suli nagymenője volt, hanem remek srác. Jólelkű, kedves, megértő, egyszóval a tökéletes barát. 

Meglepődtem azon, hogy milyen csodálattal beszélt Castielről. Ez az egész úgy ahogy volt, egy hatalmas ellentmondás! Már abszolút semmit nem értettem. Jólelkű, kedves megértő? Biztosan arról a srácról beszélt, akivel azelőtt este találkoztam? 

- Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük - folytatta. - Különbözőek voltunk, és talán éppen ezért egészítettük ki egymást annyira tökéletesen. Persze, ahogy teltek a hónapok, az érdeklődési köreink is kezdtek hasonlóvá válni. Betekintést nyerhettem a menő, extravagáns gazdag család életébe. A szülei szerettek engem, ezért nem bánták, hogy időm nagy részét a fiúkkal töltöttem. Castiel egyedüli gyerek volt, a szülei mindennel elhalmozták, mégsem viselkedett elkényeztetett kamaszként. Mindent megosztott velem, soha semmit nem sajnált tőlem. Olyanok voltunk, mint két testvér. Igenám, de nekem már volt egy testvérem. Egy gyönyörű húgom, Ella. 

Hirtelen leesett az állam. Tristannak van egy húga? Erről miért nem mesélt soha?

- Húgod? - kérdeztem meghökkenve. - És ő hol van most?

Láttam, hogy nehezére esett folytatni. Szeméből könnycsepp csordult ki, s a kezére támaszkodva bökte ki azt a szörnyű szót, amit soha nem lenne szabad szeretteinkről mondanunk:

- Meghalt. 

A számhoz kaptam a kezem, s nem hittem el azt, amit hallottam. 

- Istenem … -böktem ki. - Erről fogalmam sem volt, Tris. Ha tudtam volna, sosem erőltetem. Szeretnéd elmondani, hogy történt? 

- Semmi gond, Delaney - egy mosolyt erőltetett az arcára. - Nem a te hibád, hiszen nem tudhattál róla. Soha nem említettem, és a képeinket is féltve őrzöm otthon. 

- De mi köze ehhez Castielnek? - kérdeztem.

- Tizenhét évesek voltunk, Ella tizenöt - mesélt tovább. - Castiel szülinapja volt, amit nála otthon tartott. Nagyon sok mindenkit meghívott, én pedig a húgomat is magammal hoztam. Végzetes hibát követtem el. Ella szerelmes volt Castielbe, és szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Először furcsának tartottam, de végülis úgy döntöttem, hogy megpróbálom összehozni őket. Az este folyamán remekül mentek a dolgok, egyre többet beszélgettek. Castiel sokat ivott, elvégre születésnapja volt. És én … - hirtelen a hangja elcsuklott, és a könnycseppek mostmár egymás után folytak le pirospozsgás orcáján - nem tudom, hogyan történt, mert ez a rész teljesen kiesett az emlékezetemből. Egyik percben még a medencénél beszélgettem a többiekkel, a másikban már a mentősök élesztik újra Ellát a ház előtt. Motorbaleset. Castiel motorozni vitte az én egyetlen kishúgomat. Nagy sebességgel megcsúsztak az úton. Castiel kisebb karcolásokkal megúszta, de Ella annyira beütötte a fejét, hogy az orvosok már semmit sem tehettek érte. Három hónapig agyhalott volt, utána pedig végleg feladta a küzdelmet. 

Hirtelen azon kaptam magam, hogy én magam is sírok. Nagyon rossz volt Tristant így látni. Annyira szerettem volna megszüntetni a fájdalmát, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Egyik szerettünk elvesztését semmi nem pótolhatja. Feledni sosem lehet, csak megtanulni együtt élni a fájdalommal. Annyira szomorú volt az egész helyzet. Az ahogyan ott ült, s láttam rajta, hogy azzal, hogy ezt elmondta, a lelke ismét apró darabokra szakadt szét. Tudtam, hogy az az űr, amit Ella a lelkében hagyott, már élete végéig megmarad. Már sosem lesz ugyanaz az ember, nélküle nem. Akarva-akaratlanul is elképzeltem a lányt. Mosolygós, ugyanolyan mogyoróbarna szemekkel, mint Tristané, s hosszú hullámos barna hajjal. Vajon tényleg így nézhetett ki?

Közelebb húzódtam hozzá, s szorosan magamhoz öleltem őt. Annyira megsajnáltam, amint ott ült könnybelábadt szemmel, annyira fájt őt így látnom. Tényleg nem tudtam, hogy mit érezhet, de tudtam, hogy iszonyúan szenved. Eddig nem láttam rajta, mert jól titkolta, de többé már nem kell.

- Én mindig itt leszek melletted, Tris - súgtam, mire ő a szemembe nézett.

Pár másodpercig néztük így egymást, utána magam sem tudom miért, de közel hajoltam hozzá, s szájon csókoltam. Nem hosszú, szenvedélyes csók volt ez, mint az együtt töltött esténken, hanem egy aprócska, bíztató puszi. Látszólag megilletődött, éppen ezért meg sem szólaltunk egy ideig, de végül ő törte meg a csendet.

- Ezt most miért? - kérdezte.

- Nem tudom - feleltem. - Csak tudatni akartam, hogy milyen fontos vagy számomra.

Figyeltem komoly arckifejezését, vártam, hogy elmosolyodjon, de nem tette. 

- Ha szánalomból csináltad, akkor most kérlek meg rá, hogy soha többet ne tedd - felállt a székről, s hátat fordított nekem. - Csak, hogy félreértés ne essék. Nem vagyok az a fajta férfi, akit szánni kell. 

Láttam, amint keze ökölbe szorul. Meglepett a reakciója. Nem erre számítottam.

Én is felálltam, s mikor végre összeszedtem a szavaimat, megszólaltam:

- Tristan, én nem szánalomból tettem.

- Hanem? - a hangját felemelte, és felém fordult. - Mégis mire véljem akkor?! Tán csak nem szeretsz, Delaney, erről van szó? Szerelmes vagy belém? Mert akkor mondd ezt nekem, de ne játssz már velem! Aznap este is, amikor majdnem megtettük, Te kezdted, nem én. Döntsd el végre, hogy mit akarsz. Mert ez így nem fair se magaddal, se velem szemben nem.

Nem tudtam mit mondhatnék. Csak álltam ott egyhelyben, mozdulni sem mertem. Igaza volt. Nem lett volna szabad megcsókolnom, sem akkor este, sem most. 

- Én nem... - kezdtem lassan, s közben a földet mustráltam - vagyok szerelmes beléd. De szeretlek. Fontos vagy nekem, és bármit megtennék azért, hogy boldognak lássalak.

- Remek - felelte egyhangúan. - Most, hogy ezt elmondtad, és tisztáztunk mindent, szeretnék hazamenni. 

- Ne haragudj! - szaladt ki a számon. - Ne menj el, kérlek, hadd lehessek veled ezen a napon! 

- Nem , Delaney - csóválta a fejét, s közelebb jött egy lépéssel. - Szerenék egyedül lenni. Szeretném átgondolni a dolgokat. Csak én és a gondolataim. Erre van most szükségem, nem rád.

Felvette a kabátját, és az ajtóhoz lépett. Még utoljára rám nézett, utána szó nélkül kilépett rajta, s bezárta maga mögött. 

Mire észbekaptam, már láttam ahogy elhajt a zöld bogárhátújával.

Ott álltam egyedül, csalódottan. A könnyek mostmár az én szememből is folytak, s nem tudtam mit tenni ellenük. Leültem a földre, a konyhapultnak támaszkodva, s térdeimet magam elé húztam. Kitört belőlem a zokogás. Csak sírtam és sírtam, semmi nem érdekelt. Hogy miért? Sajnáltam Tristant, nehezen fogtam fel azt, hogy ő nem az a kedves, érzékeny fiú, aki már két éve a legjobb barátom, hanem egy meggyötört lélek, aki a múltja elől menekül. Én pedig talán csak egy pótlék a húga helyére. Fájt az, ahogyan beszélt velem. Ki ő valójában? Mi lesz így a barátságunkkal? Mi lesz velem nélküle?