1. Rész: Meggondolatlanság

The emotion inside of me, out of me

The emotion's building up inside of me

And what you're looking for is suddenly out of reach

The emotion, the emotion

Kishíján hasra estem a magassarkúmban, és leírhatatlanul szédültem. Legjobb barátom, Tristan segített át az út túloldalára, s én egy másodpercre sem engedtem el a karját. Túl sokat ittam, ez nem volt vitás, s csak most kezdtem el igazán érezni a hatását. Nagyjából tíz perccel ezelőtt hagytuk el a szórakozóhelyet, én pedig nemrég döntöttem el, hogy így nem mehetek haza.

- Hívd fel! - nyomtam Tristan kezébe a telefonom, legörgetve anyám telefonszámához.

- És mégis mit mondjak neki, Delaney? - kérdezte. Láttam rajta, hogy józan, mint mindig. Vajon haragszik rám? Már két éve, amióta egyetemen vagyok, ő a legfőbb bizalmasom, ő az aki megért engem, sokkal jobb társaság, mint bármelyik lány.

- Azt, hogy… - muszáj volt megállnom, mert magam sem tudtam mit akarok mondani. - Nálad alszom, mert…

- Mert olyan részeg vagy, hogy szégyellsz hazamenni? - felnevetett, s így megbizonyosodtam arról, hogy nem haragszik rám.

Én is elnevettem magam.

- Tudod mit? - néztem rá, ami elég nehezen ment, mivel kettőt láttam belőle. - Csak írj egy sms-t, majd diktálom.

Figyeltem, ahogyan Tristan ráment az sms opcióra, majd így felelt: Mondd!

- Na szóval… Szia anya. Már késő van és nagyon sötét…- hirtelen megálltam, mert barátom ismét hangosan felnevetett.

- Szerintem tudja. Esti mesét szeretnél írni neki? - kérdezte.

- Jó - jó, akkor írd meg te! - ezzel feladtam az egészet, s bevallottam saját magamnak, hogy képtelen vagyok a normális gondolkodásra. 

- Szia anya - mondta hangosan, miközben egymás után pötyögte be a szavakat a telefonomba. - Tristan-nál alszom, mert késő van és nem szeretnélek zavarni. Holnap sietek haza, jó éjt! - azzal ráment a ,,küldés’’-re, és a kezembe adta a telefont.

- Remek! Imádlak! - mondtam, s előrehajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára, de elvesztettem az egyensúlyom, s egyensen a karjaiba zuhantam.

- Óvatosan, Delaney! Mindjárt ott vagyunk! - kezét összekulcsolta az enyémmel, én pedig előre néztem az utcán, s láttam, hogy egy lélek sincs itt. A lámpák fénye aranyszínbe öltöztette az amúgy unalmas, szürke aszfaltot, s a házaknak is mintha valamilyen mesebeli ragyogást adott volna. Szerettem a napnak ezt a szakaszát. Körülbelül éjjeli két óra körül járhatott, New York külvárosában voltunk, ahol talán az embernek még lehet egy kis nyugalma, főleg ilyenkor. Bár abban a percben mi voltunk az élő példa arra, hogy igaz a mondás, miszerint New York városa soha nem alszik. Felismertem a környéket, tudtam, hogy a következő épületben van Tristan lakása is. A bal karjába kapaszkodtam, amíg odaértünk, s ő a jobbal nyitotta a kaput. Bementünk a lépcsőházba, s amint megláttam a lépcsősort, elkezdtem szédülni.

- Tristan… - mondtam. - Én itt nem tudok felmenni.

Erre ő csak a szemét forgatta, majd egy magabiztos mozdulattal felkapott az ölébe, s elindult velem a lépcsőn. Meglepett a dolog, de bevallom, nem volt ellenemre. Még akkor is, ha csak az első emeleten volt a lakása, így sokkal jobban éreztem magam. Addig a fél percig, amíg fel nem értünk, a mellkasára hajtottam a fejem, s éreztem kellemesen férfias, édes parfümjének az illatát. Még sosem kérdeztem meg milyen parfümöt használ. Két év alatt soha. Talán, mert nem érdekelt igazán, vagy talán azért, mert soha nem tekintettem rá úgy, mint férfira.

Megérkeztünk, óvatosan letett engem, én pedig nagynehezen lábra álltam. 

- Köszi - böktem ki, mire ő csak rám mosolygott, s az ajtót nyitotta.

Amint beértünk a lakásába, megcsapott a fahéj illata, amit már megszokhattam, ugyanis ez volt a kedvenc illatosítója. Levettem a cipőm, s csak a földre dobtam. Tristan lakása a megszokottól eltérőbb volt, de ugyan mit vár az ember egy művésztől? Mert Tristan az volt, mégpedig a szó szinte minden értelmében. Mindigis csodáltam a gyönyörű festményeit, kifinomult stílusát. Azt, ahogyan a zenéhez is értett, szerettem lágy hangját hallgatni. Csodálatos volt. Egy csodálatos huszonhárom éves fiatal férfi.

Még mindig szédültem, de mostmár jobb volt, s kezdtem méginkább biztonságban érezni magam. 

- Esetleg szükséged van valamire? - kérdezte, miközben ő is levette a cipőjét, s a dzsekijét a fogasra akasztotta. 

- Csak szeretnék ledőlni… Vagyis inkább aludni egy kiadósat. - feleltem.

- Alhatsz az én szobámban, én elalszom a kanapén - rám nézett, majd megindult a szobája felé, s intett, hogy menjek utána. Követtem is, s méginkább az a kellemes fahéjillat csapta meg az orrom a szobájába érve. Vörös falak, melyet saját kezével mintázott, itt-ott egy-egy festmény szétszórva a falon. Középen nagy franciaágy barna ágyneműhuzattal, két oldalán egy-egy éjjeliszekrény éjjelilámpával. A jobb sarokban rendetlen íroasztal, tele befejezetlen rajzokkal és versekkel. Bal oldalt az ablak mellett felfüggeszett hinatágy, benne egy könyv. 

Tristan az egyik éjjeliszekrényhez lépett, s meggyújtotta a lámpát.

- Ha nem gond, most nem cserélek ágyneműt, de biztosítalak arról, hogy tiszta, és semmilyen paráználkodásra utaló cselekvés nem történt benne - nézett rám komolyan, amire muszáj volt felnevessek, majd ő is követte a példám. 

Abbahagytam a nevetést, de továbbra is mosolyogtam. Néztem ahogy állt ott, a lámpa félhomályában. Ahogy a gyér fény megvilágította az arcát, kiemelve férfias, de mégis lágy vonásait, nagyon jóképűnek találtam. Hullámos barna haja kibontva a vállára hullott, kockás inget és szűk farmert viselt. Közelebb léptem hozzá, annyira, hogy szinte már csak egy-két centi választott el minket egymástól.

- Jól nézel ki - mondtam, mire ő kezével az arcomhoz nyúlt, s a fülem mögé sepert egy rakoncátlan szőke tincset. A fülemhez hajolt, majd halkan belesúgta: 

- Csak az alkohol beszél belőled. 

Nem így volt. Leglábbis abban a percben nem így éreztem. Soha nem láttam még őt ennyire vonzónak.

- Nem - feleltem határozottan, s kigomboltam ingjének legfelső gombját. Nem ellenkezett, ezért folytattam, míg az aljáig nem értem, s így elém tárult csupasz mellkasa. 

- Delaney… - sóhajtott. - Feküdj le, amúgyis későre jár. 

Közel hajoltam hozzá, s egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Csak akkor, ha te is itt maradsz velem ma éjszakára - suttogtam. 

Talán már éppen indulni készült, amikor megfogtam mindkét kezét, s a derekamra tettem őket. Jobb kezemmel a hajába túrtam, s magamhoz húztam őt. Éreztem ahogy átöleli a derekam, nem ellenkezik nekem. Talán épp ezért történt, hogy hirtelen, esélyt sem adva számára az ellenkezésre megcsókoltam. Tudtam, hogy meglepte a dolog, de meglepetésemre mégsem tolt el magától. Eleinte csak én csókoltam, de pár másodperc elteltével ő is bekapcsolódott a játékba. Egyre vadabb és vadabb lett, nyelveink táncot jártak egymással. Hátrébb léptem, ledőltem az ágyra, s magammal húztam őt is. Keze engem simogatott, s én sem tétováztam, gyorsan megszabadítottam ingjétől. Pár másodpercre eltávolodott tőlem, s a szemembe nézett.

- Delaney - mondta halkan a nevem. - Biztosan ezt akarod?

- Semmiben nem voltam még biztosabb! - feleltem, s visszahúztam őt magamhoz. 

Újból csókolni kezdett, majd rátért a nyakamra. Felnyögtem. Isteni érzés volt. 

- Kívánlak - sóhajtottam, mire ő lehúzta a ruhám cipzárját a hátamon, s kibújtatott belőle.

Ajkaival lejjebb vándorolt, először a melleimre, majd még lejjebb, a hasamra. Lehunytam a szemem, átadtam magam az érzésnek, hagytam, hogy kényeztessen. Nem érdekelt, hogy ezt így nem illik csinálni, az sem érdekelt, hogy a legjobb barátom az. Tudtam egy dolgot: hogy eszeveszettül kívántam őt. Akartam, hogy megtegyük. S talán épp a tudat, hogy ő van itt, hogy vele készülök lefeküdni izgatott fel mégjobban. 

Hirtelen felültem, mire Tristan abbahagyta amit csinált, s kérdőn rám nézett:

- Meggondoltad magad? - kérdezte.

- A legkevésbé sem - feleltem egy félmosoly kíséretében, majd fordítottam a helyzetünkön. Most ő került alólra, én pedig az övével kezdtem el babrálni. Sikerült kibontanom, ami ilyen állapotban eléggé csodálatra méltó, majd lehúztam róla a nadrágjával együtt. Feljebb kúsztam, s ismét az ajkait céloztam meg. 

- Delaney, te gyönyörű vagy - súgta a fülembe két csók kíséretében. 

Ismét elmosolyodtam, de most hirtelen mintha belém ütött volna a felismerés. Szédülni kezdtem, s talán már elindultam a józansághoz vezető lépcsőn, még akkor is, ha még nagyon az alján voltam. Ő ismét megcsókolt, de leállítottam.

- Tristan, várj! - elfordítottam a fejem, s a szemébe néztem. - Ne tegyük meg.

- De miért? - nézett rám kérdőn, s valamiért láttam a szemében a csalódást. 

- Mert… - felsóhajtottam - nem akarlak elveszíteni. Talán ez most nem lenne helyes.

Azt hittem ellenkezni fog, hiszen tudtam, hogy ebben a fázisban már nagyon nehéz leállítani egy férfit. De nem tette. Elmosolyodott, magához húzott, s egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Ez az én Delaney-m…- mondta, majd a mellkasára hajtottam a fejem, s átöleltem őt. Olyanok voltunk, mint egy szerelmes pár.

Hogy végül miért nem tettem meg? Sokáig kerestem rá a választ, de végül csakis arra jutottam, hogy bűntudatom lett volna utána. Nem akartam kihasználni. Szerettem őt, de nem szerelemmel. Bonyolult szeretet volt az, amit iránta éreztem. Inkább csodálat. Sokszor előfordult már, hogy percekig néztem őt. Tristan nem csak egy sima fiú volt, hanem a másik felem. Tökéletesen kiegészítettük egymást, és tudtam, hogy senki és semmi nem választhat szét minket. Ekkor még fogalmam sem volt arról, mekkorát tévedtem.