10. Rész: Mit tehettem volna másképp?

Happiness exists, when you don’t know a thing

So I hope you don’t think this song is about you..

And only I can know, how close you came..

But baby I’m a pro at letting go. I love it when they come and go

Castiellel megállapodtunk abban, hogy hazamegyek, átgondolom a vacsorameghívást, majd felhívom. Az autóban ültem, haladtam a hazafelé vezető úton. Az elmúlt pár óra tényleg megtörtént? Ki volt az a srác, akivel találkoztam? Mert, hogy nem az a Castiel, akit megismertem, az is biztos. Már úgy éreztem, hogy nem tudok eligazodni rajta, fogalmam sem volt arról, hogy milyen is ő valójában. A kezeim még mindig hidegek és nyirkosak voltak az izgalomtól. Úgy kapaszkodtam a kormányba, mintha egy mentőöv lett volna. Lassan egymás után kezdtek megjelenni apró vízcseppek a kocsi szélvédőjén, majd egyre több és egyre szaporábban. Eleredt az eső. 

Megérkeztem, leparkoltam a kocsit a ház elé, majd gyorsan kiszálltam, s siettem a bejárathoz, hogy ne ázzak meg. Kinyitottam az ajtót, bementem és felakasztottam a kabátomat a fogasra. 

- Megjöttem! - szóltam, s mivel hangokat hallottam a nappali felől, oda vezetett először az utam.

Amint beértem, szemeim elkerekedtek a meglepettségtől és megtorpantam az ajtóban. A kanapén anya és Tristan ültek, beszélgettek egymással. Amint megláttak engem, anya elmosolyodott és így szólt:

- Végre! Tristan már nagyon várt téged.

- Igazán? - Tristanra néztem. - Miért nem hívtál, hogy jössz? Akkor siettem volna - továbbra is komoly maradtam, nem felejtettem el azt, hogy milyen csúnyán kiosztott engem már megint. Még mindig bántott a dolog.

- Gondoltam megleplek - arcán megjelent egy korántsem őszinte mosoly, minek hatására még rosszabbul éreztem magam.

- Menjünk a szobámba - mondtam és elindultam a lépcső felé. Csöndben jött utánam, hallottam lépteit mögöttem. Egy szót sem szóltunk amíg a fel nem értünk és becsuktam az ajtót. 

Megálltunk egymással szemben, egy méter távolságot tartva. Tudtam, hogy engem néz, tekintetétől szinte izzott minden porcikám, én mégsem mertem a szemébe nézni. Tudtam azt is, hogy tudomást szerzett a Castiellel való találkámról, így fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak.

- Miért jöttél? - kérdeztem pár másodperc csönd után.

Tristan megköszörülte a torkát és közelebb lépett hozzám.

- Tudod te azt nagyon jól. De tudod mit? Nem kérdezősködöm. Megadom neked az esélyt, hogy megmagyarázd - minden egyes szava eljutott hozzám, a gyomrom görcsbe rándult, s nyeltem egy nagyot. 

Most mégis mihez kezdjek?

- Nincs mit magyarázkodnom - feleltem, és próbáltam higgadt maradni, de így is megremegett a hangom.

Egészen közel jött hozzám, ujjaival feljebb emelte a fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni.

- Úgy gondolod? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Igazán, Delaney? - felemelte a hangját, mire én lehunytam a szemem és igyekeztem továbbra is megtartani a hidegvérem. - Miért találkozgatsz Castiellel? Mi közöd van hozzá?

- Semmi! Esküszöm, hogy semmi közünk egymáshoz! Hiszen alig ismerem. Csupán temiattad volt az egész - hangom elcsuklott, szemem könnybelábadt és képtelen voltam visszatartani a könnyeket. 

Láttam, hogy Tristan meglágyult, arckifejezése megváltozott, már nem ráncolta a homlokát. Elengedte az állam, karjaival átkarolt, és egy szoros ölelésbe vont.

- Nem tudom, hogy higgyem-e ezt el - suttogta.

- Hiszen ismersz, Tris. Sosem hazudnék neked - mondtam alig hallhatóan.

Elengedett, ismét rám nézett, majd hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a szemem sarkából, s így szólt:

- Ebben nem vagyok olyan biztos. Már megtetted. Mire megy ki ez az egész, Delaney? Mire vett rá téged? Talán fenyeget valamivel? Mert ha így van, és esküszöm, hogy…

- Tristan, szó sincs erről! - szakítottam félbe. - Csak tanácsot kért tőlem. Beszélni szeretne veled - nem mondtam teljesen igazat, ugyanis én kerestem fel, de eszem ágában sem volt ezt a tudtára adni.

Kezével a hajába túrt és vett egy mély levegőt.

- Ez akkor sem a te dolgod. Már megmondtam - hangját újból felemelte, tekintetét rám szegezte, mogyoróbarna szemei szinte szikrákat szórtak. - Majd beszélek vele ha akarok.

Hirtelen éreztem, ahogyan felmegy bennem a pumpa. Elegem lett. Elegem lett abból, hogy bármit is teszek én vagyok a hibás, ő pedig a szent. Elegem lett abból, hogy én mindent megteszek érte, ő pedig a kisujját sem mozdítja meg az én érdekemben. Tudnia kéne, hogy hol a határ. 

- Én is számítok, Tristan! - hangom felemeltem és egyenesen a szemébe néztem. - Megkérdezted te valaha is, hogy én mit szeretnék? Érdekelt téged egy csöppet is, hogy mi a véleményem Amandával kapcsolatban? Évekig titkolóztál előttem, nem mondtál igazat a múltaddal és még ki tudja mivel kapcsolatban! Hát milyen barát vagy te?

Lerogytam az ágyamra és amint ezeket a szavakat kimondtam, a könnyek egyre szaporábban kezdték nyaldosni arcomat. Láttam amint Tristan megilletődik, ott állt földbegyökerezett lábakkal, az arcára kiült a döbbenet, és engem nézett. Nem közeledett felém, csak állt és engem bámult. Látszott, hogy megleptem a szavaimmal.

- Tudd hát, hogy hol a határ - mondtam csöndesen, szipogva. - Mert ha így viselkedsz, akkor többé nem állok ki melletted, s félő, hogy könnyen elveszítesz.

- Delaney, én sajn… - kezdte.

- Ki ne mondd! - förmedtem rá. - Mert esküszöm, nem tudom mit csinálok veled! 

Szótlan maradt, lassan, remegő léptekkel közeledni kezdett felém, én pedig arrébb húzodtam, így adván tudtára, hogy nem igénylem a társaságát. Ismét megállt egyhelyben, kezeit összekulcsolta maga előtt, és a földet nézte.

- Amanda nem jelent nekem semmit - mondta halkan.

- Gratulálok. De azért jól esik néha dugni vele, ugye? - hangomba gúny keveredett, hiába láttam az arcán a világ fájdalmát, tudtam, hogy elgondolkodtattam a szavaimmal, de nem érdekelt.

Vett egy nagy levegőt, majd kifújta, s láttam, hogy akart valamit mondani, de nem tette.

- Hagyj magamra - böktem ki. 

Nem mozdult.

- Menj el! - már szinte kiabáltam. - Látni sem akarlak! Menj Amandához, vígasztalódj a drága kis kedvenceddel! 

Ajkait összepréselte, és láttam, hogy egy könnycsepp fut végig orcáján. 

- Ezt akarod? Beszéljünk, Del. Szeretnék valamit elmondani neked. Van egy dolog, ami már régen ott lappang bennem… - hangja megremegett, amint ezeket a szavakat kimondta.

- Nem ér-de-kel. Jelenleg te sem érdekelsz. Menj el! - halkan, tagoltan szóltam hozzá, biztos akartam lenni abban, hogy minden egyes szavam jól kivehető. - Erre gondolhattál volna hamarabb is. 

- Jó, rendben van. Elmegyek - megindult az ajtó felé, majd kinyitotta azt. Még megállt a küszöbön, és így szólt: - De szeretném, hogy tudd: egyszer már elveszítettem azt, aki számomra a legfontosabb volt. Ellát már nem hozhatom vissza, de ezt nem hagyom annyiban. Téged nem hagylak… soha. 

Az ajtót becsukta maga mögött, még hallottam sietős lépteit, amiknek hangja fokozatosan halványult, majd végleg elcsöndesült. Hátradőltem, és nem bírtam tovább, sírni kezdtem. Éreztem, amint a langyos könnycseppek egymás után záporoztak le orcámon, mit kezeimbe temettem. 

- Miért teszed ezt velem? - zokogtam. Kezeim remegtek, még mindig a szemeim előtt láttam Tristan arcát, azt ahogyan rám nézett, mielőtt elhagyta a szobám. Más körülmények között megsajnáltam volna, de egyre csak azt mondogattam magamnak, hogy nem tehetem. Ő akarta ezt. Miatta távolodtunk el egymástól, csakis az ő hibája. Viselnie kell a következményeket.

Ott feküdtem az oldalamon, a párnám már nedves volt a könnyeimtől, és nagyon reméltem, hogy a szüleim nem gyanítanak semmit. Nem akartam magyarázkodni senkinek sem. Még tíz percet feküdtem így, szinte mozdulatlanul. Az órám 15:35-öt mutatott, mire a hátamra fordultam, és a plafont kezdtem bámulni. Már nem sírtam, csak szipogtam, éreztem, hogy a szemeim megduzzadtak. Elmerengtem a gondolataimban, és eszembe jutott egy emlék. Két éve történt, 2013-ban, amikor bejutottam az egyetemre. Boldog voltam, ám megszeppent is, mivel senkit nem ismertem, egy teljesen új világ tárult elém: új lehetőségek, új barátok, nem tudtam, hogy mire számítsak. Egy napon bejelentették, hogy egy új projekt van kialakulóban, az animáció, tervezőgrafika és fotó szakosok egy fél éven át együtt fognak dolgozni, közös munkákat készítenek majd. Így történt, hogy megismertem Tristant. Minden csoportban volt egy-egy hallgató mindegyik szakról. Hárman voltunk. Én, Tristan és még egy srác, akinek a nevére már nem emlékszem, nagyon csöndes volt, nem szerette a csoportmunkát, inkább elvonult egyedül, megcsinálta a saját feladatait, majd leadta az anyagot, amit mi felhasználtunk. 

Emlékszem az első találkozásra. Egyedül voltam, Tristan mellém ült, bemutatkoztunk egymásnak, majd elmondta, hogy ő lesz a tervezőgrafikus a csoportban, és hogy ő már harmadéves. Annyira kedves volt, hogy hirtelen minden kételyem elillant, úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, hogy ez az én világom. Onnan pedig már nem volt visszaút. Segített nekem ott ahol tudott, bevezetett az egyetem világába, rengeteget köszönhetek neki. Sikerült beilleszkednem. Mosolyával mindig feldobta a kedvem, akárhányszor szomorú voltam. Most pedig olyan távolinak éreztem őt. 

Az emlékek fájdalmasan hasítottak belém, csak arra vágytam, hogy visszaálljon minden a régi kerékvágásba. Nem éreztem bűntudatot azért, amiért elküldtem Tristant, de azt reméltem, hogy ő majd fog. Azt akartam, hogy lássa be a hibáit, azt akartam, hogy féljen attól, hogy elveszíthet. Ne csak én harcoljak a barátságunkért.

Felültem az ágyamban, egy két rakoncátlan tincs az arcomhoz tapadt, a fejem is megfájdult a sírástól. Úgy éreztem beszélnem kell valakivel, másképp megbolondulok. A kezembe vettem a telefont és kikerestem Castiel számát, majd rányomtam a ,,hívás’’-ra. Eldöntöttem, hogy elmegyek vele vacsorázni. Párat csörgött, mire felvette, s beleszólt:

- Igen?

- Szia, Castiel, itt Delaney - mondtam, s magam is meglepődtem azon, hogy milyen megviseltnek tűnt a hangom.

- Szia! - válaszolt - Minden oké?

- Persze - hazudtam, nem akartam telefonon erről beszélni. - Csak annyit szerettem volna, hogy döntöttem és elfogadom a meghívást.

- Ez remek, ugyanis már lefoglaltam egy asztalt a Carmine’s-ban. Remélem szereted az olasz kaját. Nem ismerek sok helyet, és a netezők véleménye alapján jó helynek tűnt - magyarázta, mire én nagyon meglepődtem, ugyanis tudtam, hogy valóban jó hely, és nem éppen a legolcsóbb. 

- O-oké. Szóval te úgy foglaltál asztalt, hogy azt sem tudtad, hogy megyek-e? - kérdeztem.

Castiel felnevetett:

- Dehogyis, biztos voltam benne, hogy el fogsz jönni.

Megegyeztünk abban, hogy hat órakor találkozunk a bejárat előtt, majd elköszöntünk és letettem a telefont. Halványan elmosolyodtam. Talán tényleg szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Úgy éreztem, hogy bármit is teszek, egyre csak távolabb kerülök a megoldástól, amely közelebb vinne Tristanhoz. Egyik énem legszívesebben a karjaiba zuhanna és könyörögve kérné, hogy legyen minden a régi, viszont a másik szétszedné és az arcába ordítaná, hogy mekkora egy szemét és vegye már észre, hogy én vagyok az, aki mindenben mellette állt, soha nem hagyta cserben.
Felálltam, és eldöntöttem, hogy nem gondolok Tristanra, legalábbis aznap biztosan nem. Valamiért még mindig rosszul éreztem magam, hiszen legbelül tudtam, hogy nem azért megyek el erre a vacsorára, mert annyira vágyom Castiel társaságára, hanem azért, hogy Tristant féltékennyé tegyem. Szemét dolog, tudom, semmivel sem vagyok jobb nála. Mégis azt reméltem, hogy talán egy picit sikerült felnyitnom a szemét, hogy valóban megijed és szakítani fog Amandával. 

Kimentem a szobámból, a folyósóra. Az emeleten az enyémen kívül még két szoba volt, az egyik egy vendégszoba, amely régen anyáék hálószobája volt, a másik pedig dolgozószoba, általában apa használta. A fenti fürdőszobát már csak én vettem igénybe, mivel a szüleimnek lent volt külön, utam most is ide vezetett. Bezártam magam mögött az ajtót, a tükörhöz mentem és félve pillantottam bele. A szemeim valóban megduzzadtak és pirosak voltak, a hajam is összeborzolódott. Megnyitottam a csapot és a kezemmel megmostam az arcom, amitől felocsúdtam egy csöppet. Kedvem támadt egy kiadós fürdőt venni, így a kádhoz léptem és megengedtem a vizet, majd mikor már a kád negyedéhez ért, akkor belenyomtam majdnem egy fél üveg vaníliás tusfürdőt, hogy jó habos legyen. Ledobtam magamról a ruháimat és lassan beleültem a kádba. Libabőrös lettem, amint a langyos víz a testemhez ért. Lehunytam a szemem. Hirtelen azt szerettem volna ha a lemoshattam volna magamról az elmúlt napok történéseit, ha megváltoztathattam volna a tetteimet. Egyik részem azt sugallta, hogy nem az én hibám, nem volt beleszólásom Tristan döntéseibe, ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy újból összejöjjön Amandával, viszont egy másik részem tudta, hogy ha másképp viselkedtem volna, akkor talán minden a régi lenne. Szörnyű volt a tudat, hogy ugyanúgy én is hibás vagyok. De mégis, mit tehettem volna másképp?

Lassan háromnegyed órája áztattam magam, a víz is kezdett kihűlni mikor valaki kopogott az ajtón.

- Delaney, odabent vagy? - felismertem anya hangját.

- Igen - szóltam vissza neki.

- Minden rendben? Olyan gyorsan eltűntél, még enni sem jöttél le - mondta.

- Persze, csak szerettem volna megfürödni. Nemsoká megyek - jelentettem ki. 

- Rendben - felelte, s hallottam lépteit, amint lemegy az emeletről. 

Tíz perc alatt megmostam a hajam és a testem, majd kiszálltam, megtörölköztem és magamra kaptam a fürdőköpenyem. Mivel az óra már majdnem délután ötöt mutatott, ezért igyekeznem kellett. Megszárítottam a hajam és azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan öltözzek fel. Nem akartam nagyon kicsípni magam, de mégsem választhattam a farmer-póló kombinációt, mivel a Carmine’s New York jó vendéglőihez tartozott. Általában ha nem volt foglalásod, akkor minimum fél óra sorban állás után kaptál helyet, és akkor is csak a bárpultnál. Örültem, hogy Castiel nem a legdrágább helyet választotta, de azért ez sem volt olcsó. Végül megállapodtam egy vörös szoknya és krémszínű pulóver mellett, majd ezt próbáltam úgy párosítani kiegészítőkkel, hogy mégse tűnjön annyira hétköznapinak az egész viselet. 

A földszintre érve eszembe jutott, hogy a szüleimnek megint nem számoltam be semmiről, ezért kénytelen voltam kimagyarázni a dolgot, amikor szemben találtam magam apával, aki épp akkor indult az emeletre.

- Egy barátnőmmel találkozom - hazudtam.

- Elég fontos barátnő lehet, ha így kicsípted magad - nézett végig rajtam kétkedve. 

- Csak szerettem volna jól kinézni - vontam vállat, s erőltettem egy mosolyt.

- Ne maradj sokat. Nem szeretem ha sötétedés után mászkálsz a városban, tudod jól - mondta komoran. - Inkább vidd valamelyik kocsit, talán úgy biztonságosabb.

- Rendben. Nem maradok sokat, és köszi! Szólj anyának, hogy elvittem az Opelt - azzal a bejárathoz mentem, elvettem a kocsikulcsot és elhagytam a házunkat.

Beültem az autóba, s magam elé néztem. Még világos volt, de már nem sokáig. Beindítottam a motort, és elindultam. A Carmine’s körülbelül fél órányira volt a lakhelyemtől, a Times Square közelében. Biztosra vettem, hogy Castiel is azon a környéken szállt meg, bár még nem kérdeztem. 

A város csak most kezdett felélénkülni igazán, az emberek ilyenkor indultak el szórakozni, felkutatni a határtalan mennyiségű lehetőséget, a zsúfoltabbnál zsúfoltabb klubbokat.

Szerencsére nem keveredtem dugóba, így jól számoltam, és valóban fél óra alatt érkeztem meg. Nehezen találtam parkolóhelyet a közelben, végül egy mellékutcában sikerült megállnom, ahol nem kellett fizetni a parkolásért. Kiszálltam és hirtelen azon kaptam magam, hogy a lábaim remegnek, görcsben van a gyomrom és izgulok. Elbizonytalanodtam. Biztosan ezt akarom? Megbízom eléggé Castielben ahhoz, hogy minden kétség nélkül besétáljak vele egy vendéglőbe, és együtt vacsorázzunk? Tényleg arra készülök, hogy randizzak azzal a személlyel, aki Tristan húgának a halálát okozta? Nem volt vitás, hogy ezt még magam sem gondoltam át rendesen. Még visszafordulhattam volna, de már nem tehettem. Valami azt sugallta, hogy nem hoztam jó döntést, de igyekeztem elhessegetni az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat a fejemből. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a vendéglő felé.