2015. december 24., csütörtök

6. Rész: A vég kezdete

I'll give you one more time
We'll give you one more fight
Said one more line
Be a riot, cause I know you

Amikor végre megnyugodtam, feltápászkodtam a földről, s leöblítettem az arcom a csapnál. Túl sok volt nekem mindaz, ami az elmúlt két napban történt. Addigi nyugodtnak modható életem egy szempillantás alatt hatalmas fordulatot vett. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek. 
Nem kellett volna megcsókolnom, de a pillanat hevében nem tudtam mit tehetnék. Talán az lett volna a legjobb ha nem erőltetem a dolgot. Nem kellett volna felkeresnem Castielt, nem kellett volna beleavatkoznom! A lista csak egyre bővült, sokkal több volt az olyan dolog, amit elrontottam, mint amit jól csináltam az elmúlt napokban. 
Lehajtott fejjel ballagtam fel a lépcsőn, majd egyenesen a szobámba mentem. Bezártam az ajtót, mert szerettem volna magam teljesen elzárni a külvilágtól. Nagyot sóhajtottam, s lerogytam az ágyamra. Kifárasztott lelkileg az elmúlt fél óra. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora tragédia történt Tristannal, hiszen ha tudtam volna, teljesen másképp állok hozzá a dolgokhoz. Nem nyaggattam volna, nem haragudtam volna rá, hanem igyekeztem volna méginkább mellette lenni mindenben. Most pedig mégjobban elcsesztem. 
Szégyelltem magam emiatt. 
Lehunytam a szemem, majd hirtelen kaptam egy sms-t. Szívem hatalmasat dobbant, rögtön arra gondoltam, hogy talán Tristan az, meggondolta magát és mégis velem szeretne lenni. A kezembe vettem a telefonom, melynek képernyőjén ez az írás díszelgett: ,,Segítened kell.’’


Meglepődtem a szöveg láttán, nem volt ismerős a szám, de rögtön vissza is írtam: 
,,Valószínűleg téves szám. Ki vagy?’’
Pár másodpercre rá jött is a válasz: 
,,Castiel’’
Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Honnan tudja a számomat és mit akar? Lelöktem a telefont magam mellé az ágyra, s figyelmen kívül hagytam az sms-ét. Pár percen belül csörögni kezdett, s ugyanaz a szám jelent meg a képernyőn. Elhatároztam, hogy nem fogom felvenni. Még, hogy segítenem kell! Akkor sem segítenék ha mi lennénk az utolsó két ember a Földön, és csak rám számíthatna. Azok után biztosan nem, ahogyan viselkedett velem az Outputban.
Mire ötödjére hívott, nagyon meguntam, így arra gondoltam, hogy felveszem és elküldöm a büdös francba.
- Mi van? - szóltam bele idegesen.
- Ó, jaj rosszkor hívtalak, drága Delaney? Látom nincsen túl jó kedved. Bár neked mikor van? - rögtön megismertem a hangját, hiszen ugyanolyan gúnyosan beszélt, mint aznap. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne mondjak valami olyat, amit én magam is megbánnék.
- Nem tudom, hogy honnan szerezted meg a telefonszámom, igazából nem is nagyon érdekel, de nekünk nincs miről beszélnünk. Kérlek ne hívj többet! - azzal már éppen raktam volna le a telefont, de valami mégis azt sugallta, hogy hallgassam meg mit szeretne. Elvégre azzal semmit nem veszítek. - Na jólvan - sóhajtottam - Miért akartál beszélni velem?
- Szeretném a segítséged kérni - kezdte, s hangja mostmár sokkal lágyabb volt, mint eddig. - Tristan nem hajlandó velem szóba állni, és arra gondoltam, hogy te talán segíthetnél. Természetesen mindent elmondok, amit csak szeretnél. Emellett szeretnék még bocsánatot kérni az Outputban történtekért. 
Meglepett az, hogy mennyire őszintének tűnt a hangja. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne. Egy kicsit meg is sajnáltam, biztosan neki is nehéz lehet azzal a tudattal élni, hogy megölt valakit, még akkor is ha egy véletlen baleset következtében történt. Úgy döntöttem, hogy beszélek vele. Meghallgatom az ő nézőpontjából is a történteket.
- Rendben van - mondtam. - 2140 Broadway, a Starbucks kávézóban. Találkozzunk egy óra múlva, fél egykor. 
- Tényleg? Még ezek után hajlandó vagy szóba állni velem? - hallottam a hangján, hogy meglepődött, de egyben örült is. - Akkor ott leszek! Köszönöm, Delaney! Ezúttal nem fogok csalódást okozni.
- Azt majd meglátjuk - feleltem komoran. - Ott találkozunk. Szia!
Letettem a telefont, s nyújtóztam egyet. Nem tudtam, hogy jó döntést hoztam-e, vagy sem, de tudtam, hogy érdemes lesz meghallgatnom mindent az ő szemszögéből. 
Felálltam az ágyról és a gardróbomhoz mentem. Korántsem akartam kiöltözni, főleg nem úgy, mint aznap este az Outputban. Előkaptam egy fekete farmert, egy piros mintás blúzt, s ezt végül a fekete bőrdzsekimmel és piros tornacipővel párosítottam. A hajam hagytam borzosan kiengedve, s már indultam is a földszintre. Bár a házunknak külön bejárata volt, mégsem volt saját udvara, hiszen Manhattan negyedben magánházak szinte nem is voltak. Szerettem itt lakni, szerencsésnek mondhattam magam, amiért egész jó helyen volt a házunk.
Elhagytam az otthonom, bezártam az ajtót, s elindultam a legközelebbi metróállomás felé. Bár a taxi sokkal kényelmesebb lett volna, de úgy gondoltam, hogy éppen elég pénzt költöttem el azon az ominózus estén. 
Szép idő volt októberhez képest, kellemesen hűvös és a szél is alig fujdogált. Ha nem lett volna olyan messze a Broadway, akkor szívesen gyalogoltam volna, de így kénytelen voltam lemenni a legközelebbi metróállomáshoz, amely két utcányira volt tőlem, de szerencsére a piros hármas vonallal haladva nem kellett váltanom, mert egyenesen a Broadwayen szállhattam ki.
Egész úton elmélkedtem, mely mostanság már szinte szokásommá vált. Mégis, hiába építettem fel magamban a szituációkat, azt, hogy miket mondok majd, általában mind balul sült el. Hogy miért? Ezt magam sem tudtam, de talán azért, mert ez az egész világ sokkal másabb volt úgy, ahogyan én elképzeltem. Elvégre azt szerettem volna, ha Tristan engem is megértett volna. Szerettem volna, ha nem hagy ott csak úgy, szerettem volna vele lenni. Túl sok volt az, amit elképzeltem magamnak, és nem úgy lett. Hiába próbáltam rendbe hozni a dolgokat, úgy éreztem, hogy Tristannal egyre csak eltávolodunk egymástól. Közeledni szerettem volna felé, de sajnos az ellentétét értem el. Mintha már nem is ugyanaz az ember lenne.
Már majdnem elbóbiskoltam, s épp időben kaptam fel a fejem, mikor a célállomáshoz értem. Gyorsan elindultam és kiszálltam a metróból. Utam a kijárat felé vettem és felmentem a lépcsőn. Mikor kiértem az utcára, észrevettem, hogy most is sokan voltak, mint mindig. Bevallom, nem volt túl sok kedvem emberek közt lenni, szívesebben ültem volna otthon egyedül, vagy éppen Tristannal. Máris hiányzott. A szívem összeszorult akárhányszor rá gondoltam. 
Bementem a Starbucks kávézóba és az órámra pillantottam. Kissé hamar érkeztem, mert még pont tíz perc volt fél egyig. Eldöntöttem, hogy megvárom Castielt, és majd csak akkor rendelek, ha ő is itt lesz, majd leültem egy, a bejárattól jól látható helyre. Egy csöppet izgultam, elvégre féltem, hogy ez megint csak egy átverés. Mi van akkor, ha esetleg el sem jön? Mi van akkor, ha megint csak a hotelszobájába szeretne elcsábítani? 
Pár percen belül megpillantottam őt, amint belépett a kávézó ajtaján. Úgy látszik, hogy ő is hamarabb érkezett. Most is elragadóan nézett ki, mint mindig, sötét haját hátrasimította, kék farmert és szürke szövetkabátot viselt. De az első dolog amire figyelmes lettem, az mégis a kezében levő virágcsokor volt. Csak nem nekem hozta?
Tekintetével engem keresett, mire intettem neki, hátha észrevesz. Rám nézett, s nyomban elmosolyodott. Volt valami abban a mosolyban, valamiért úgy éreztem, hogy ez most nem az a Castiel, akivel az Outputban találkoztam. Teljesen más volt, mind a megjelenése, mind az, ahogyan felém közeledett a virágcsokorral a kezében.
- Szia, Delaney! - továbbra is mosolygott. - Régóta vársz?
- Egyáltalán nem - mostmár én is elmosolyodtam. - Csak most jöttem. 
Közelebb jött, s átnyújtotta nekem a virágcsokrot, majd így szólt:
- Bocsánatom jeléül. Remélem szereted a rózsát. 
Átvettem tőle a csokrot, amely valóban gyönyörű volt. A fehér és rózsaszín szálak elbűvölően harmonizáltak egymással.
- Felejtsük el - mosolyogtam, s közelebb mentem hozzá, majd két puszit adtam az arcára, amit ő is viszonzott. - Igazán szép. 
- Nem tudom mi ütött belém aznap este. Tudod, nekem is nehéz. Szeretném, ha Tristan szóba állna velem - nézett rám, s csak most vettem észre, hogy milyen gyönyörű szemei vannak. Egészen világos zöld, s tekintete most teljesen más volt. Őszinte. 
- Megértem. Éppen ezért jöttem el. Tristan elmondta nekem, hogy mi történt, de szeretném a te szemszögedből is hallani a dolgokat - mondtam.
- Köszönöm, hogy eljöttél - nézett rám. - Amúgy rendelünk? - kérdezte, mire én bólintottam. 
Mindketten a kávépulthoz mentünk. Nézegettem a falon a menüt, míg végül megállapodtam a karamell machiatto-nál. Castiel fahéjas lattét rendelt, nekem pedig eszembe jutott, hogy Tristan is mindig azt rendel. Imádja a fahéjat. Kicsit elszomorodtam, ha rá gondoltam. Valamiért szerettem volna most inkább vele lenni. Mégis hogyan akarok segíteni Castielnek ha Tristan rám is haragszik? 
- Egyben vagy külön fizetnek? - kérdezte a pultos, mire Castiel rávágta, hogy : - Egybe.
- Ugyan már! - mondtam, s odanyújtottam neki egy öt dolláros bankjegyet, de nem vette el, s kifizette helyettem is.
- Legalább hagyd, hogy fizessek - mosolygott.
Elvettem a poharat, s nagyon meglepődtem a viselkedésén. Tényleg, mintha kicserélték volna. 
Visszamentünk az asztalunkhoz, s helyet foglaltunk.
- Köszönöm - néztem rá - de tényleg semmi szükség nem lett volna rá… 
- Én szerettem volna - felelte. - Legalább ennyit. 
Mindketten elmosolyodtunk, s eldöntöttem magamban, hogy el is felejtem azt, ami az Outputban történt. Valószínűleg nem számított rám, s nagyon megleptem, aztán pedig nekirontottam a tömérdek kérdésemmel. Elhiszem, ha nem akart róla beszélni.
- Szóval Tristan elmondott mindent? - kérdezte, miközben kortyolt egyet a kávéjából
Bólintottam.
- Nem tudtam, hogy ilyesmiről van szó, hiszen akkor soha nem erőltettem volna - feleltem.
- És gondolom mostmár nem csak diplomás faszfejnek, hanem gyilkosnak is tartasz - mondta komolyan, s már nem mosolygott.
- Ez nem így van - csóváltam a fejem - nem ítéllek el, amíg nem hallom a te szemszögedből is a történteket.
Castiel az arcához kapott, hátrasimított a haján, s ismét a szemembe nézett, majd így szólt:
- Nincs ezen mit magyarázni, Delaney. Egy hülye kölyök voltam, aki motort kapott a tizenhetedik születésnapjára, és ezzel próbált dicsekedni. De legalább Ellát ne vittem volna el egy körre, vagy legalább sérültem volna meg én helyette. El sem tudod hinni, hogy mennyire szörnyű ezzel a tudattal élni. Elvesztettem a legjobb barátomat, aki mindennél fontosabb volt számomra. Az a sok-sok évnyi emlék mind egycsapásra romba dőlt, mert nem tudok már mosolyogva visszagondolni rájuk. Akárhányszor eszembe jut Tristan, a szívem összeszorul, és képtelen vagyok úgy tekinteni az egészre, mintha meg sem történt volna. Nem tudok nyugodtan élni, nem tudok úgy élni, hogy gyilkos vagyok.
Vett egy nagy levegőt és oldalra fordította a fejét. Nem sírt, mint Tristan. Kezét osszeszorította, nyakán megfeszültek az erek. Láttam, hogy ideges volt. 
Kezdtem megérteni őt. Azt hittem Tristannak sokkal rosszabb, de nem. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet ezek után nyugodtan élni, minden reggel úgy kelni, hogy lelked egyik meghatározó darabja hiányzik, és már sosem tölti be semmi a helyét. Tristan és közte már semmi nem lesz olyan, mint régen, akármit is tesz.
- Nem vagy gyilkos. Baleset volt - próbáltam kissé megnyugtatni, de tudtam, hogy sikertelenül, hiszen ilyen esetben nem sokat számít más véleménye.
- Ez nem baleset volt, hanem felelőtlenség és kockázat. Sisak nélkül mentünk ki a sötétben, én pedig még ittas is voltam. Most, hogy így belegondolok, ez egyenlő az öngyilkossággal. Nem hiszek Istenben, de tény, hogy megmentette az életem aznap este. Csak azt nem értem, hogy miért nem Ellát mentette meg helyettem, miért ő kellett meghaljon? - szemében láttam a fájdalmat, miközben komoran maga elé nézett. 
- Castiel, bárhogy is történt, ezellen már nem tehetsz többet semmit. Csak megpróbálhatod elfogadni - mondtam halkan, miközben kortyolgattam a kávém.
- Nem tehetem. Nem, ameddig nem beszéltem Tristannal, de hallani sem akar rólam. Bár nem tudom, hogy mire számítottam, várható volt, hogy ez lesz a reakciója - rám nézett, mire nekem eszembe jutott az, amit írt nekem. Hogy a segítségemet kérte. 
- Nézd… - kezdtem lassan - Szívesen segítek neked bármiben, de az a helyzet, hogy jelenleg Tristan velem sem beszél, ugyanis ma reggel összevesztünk. 
Castielnek felcsillant a szeme, elmosolyodott, a szemembe nézett és így szólt:

- Ugyan már, te tényleg azt hitted, hogy a segítséged akarom kérni? - kérdezte gúnyosan - Csupán egyetlen dolgot szeretnék, de jól figyelj, mert nem mondom el többször - közel hajolt hozzám, s végigsimított az arcomon - Tartsd magad távol tőle. A saját érdekedben, ugyanis el fogom érni, hogy Tristan haza jöjjön velem Michiganbe még ebben az évben. Te pedig minél közelebb kerülsz hozzá, annál jobban fog fájni, amikor kijelenti, hogy elmegy, téged magadra hagyva. Ha jót akarsz magadnak, akkor nem keresed többet. Tristannak Michiganben van a helye, nem pedig a New York-i utcák zűllött tömkelegében bolyongva. 
Jó néhány másodpercnek el kellett telnie, mire felfogtam, hogy mit is mondott. Továbbra is gúnyosan mosolygott, nekem pedig leesett, hogy mire is ment ki ez az egész. Tudtam, éreztem, hogy valami sántít ebben a dologban. Arckifejezésem hirtelen semleges lett, s összeráncoltam a szemöldököm.
- Ha jól értem, akkor megint átvertél - mondtam. 
- Én másképp fogalmaznék - felelte, s hátradőlt a székén. - Mondjuk úgy, hogy ha ezzel kezdtem volna, akkor nem jöttél volna el.
Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Két választásom volt: vagy iszonyatos balhét csapok, a sárga földig lehordom és ismét pofon vágom, vagy pedig csendben elmegyek, felkeresem Tristant és megbeszélem vele a dolgokat. Végül a második lehetőség mellett döntöttem. Nem veszíthetem őt el.
Felálltam a székről, megigazítottam a blúzomat, s így szóltam:
- Ha harc, hát legyen harc. Soha nem fogom hagyni, hogy elvedd tőlem, nem fogom őt elveszíteni. 
Castiel felnevetett, s felém fordult. 
- Ugyan, Delaney! Nem tudsz elveszíteni valakit, aki soha nem is volt a tiéd.

4 megjegyzés:

  1. Tudod te hogy én milyen pipa vagyok most??
    Rettenetesen!!! Hogy miért...miért...
    magam alá lettem...huh...mi lesz még itt?
    Várom a folytatást!
    Még találkozunk ;)
    Jázmin

    VálaszTörlés
  2. Ohh sokminden lesz még!:D majd meglátod:) köszönöm a hozzászólást, igyekezni fogok!
    Puszi, Eszti

    VálaszTörlés
  3. Nyugisan olvasom, mit sem sejtve, mi következik.
    Elolvasom a kép alatti részt.
    Hátrahőkölök.
    MI VAN?
    NEM.
    Újra.
    Höh? Mi? De miért? Olyan jófej voltál, Castiel, miért kell neked ilyen köcsögszemétrohadékállatnak lenned?
    Agh, férfiak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, Castiel egy olyan szereplő akin nem nagyon lehet eligazodni!:D Egyik pillanatban még kedves, aranyos, aztán hirtelen bunkó segfejjé válik, de el kell mondanom, hogy talán még ő maga sem tudja, hogy mit szeretne:) Össze van zavarodva szegény

      Törlés