2015. december 29., kedd

7. Rész: Érzelmek

Don't you see me now?
I think I'm falling, I'm falling for you,
Don't you need me?
I, I think I'm falling, I'm falling for you,
And on this night and in this light,
I think I'm falling, I'm falling for you
Maybe you'll change your mind

Mielőtt kimentem volna a Starbucks kávézóból, Castiel még pofátlanul megkérdezte, hogy vigyen-e haza az itt tartózkodására bérelt motorral, de még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elutasítsam. Inkább szó nélkül felálltam, a virágot meg az öt dollárt a kavéra az asztalra tettem, s elhagytam a helyet. Már nem szólt utánam, mint a múltkor.
Próbáltam utat törni magamnak a tömegben, kikerülni az embereket és közben végig a földet néztem. Nem akartam senkinek sem a szemébe nézni. Egy könnycsepp lassan végigfolyt az arcomon, s éreztem a gombócot a torkomban, mely egyre fájdalmasabb lett annak hatására, hogy megpróbáltam visszafolytani a sírást. Utáltam sírni, főleg emberek előtt. Nem akartam, hogy gyengének lássanak.
Amíg az állomás felé mentem, próbáltam hívni Tristant de egyszer sem vette fel, csak az üzenetrögzítő kapcsolt be.
- Szia, Tris, itt Delaney. Tudom, hogy nem akarsz velem beszélni, de kérlek hívj fel. Fontos - mondtam, majd felsóhajtottam, s kinyomtam a telefont.
Úgy döntöttem elmegyek hozzá. Tudtam, hogy ha ott vagyok, már sokkal könnyebb lesz. Nem fog kihajítani, szépen megbeszéljük a dolgokat, és újra minden a régi lesz. Tristan majd elmondja Castielnek, hogy nem hajlandó vele menni, és el is felejtjük az egészet.
Felszálltam a kettes metróra, amely egyenesen Tristan felé vitt. Kezemmel diszkréten törölgettem a könnyeimet. Nagyon rosszul esett az, amire Castiel kért. Hagyjam békén Tristant? Dehát ő a legjobb barátom! El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretem. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle.
Egyenletesen vettem a levegőt, próbáltam megnyugtatni magam.
Minden rendben lesz. Nem fogom elveszíteni Tristant. 
Azt mondják sose engedd, hogy valaki nagyon közel kerüljön hozzád, mert ha elmegy, ha elhanyagol, akkor az egész életed felborul. Ezt nem akartam. A szívem vadul zakatolt a mellkasomban, nem bírnám elviselni azt a fájdalmat ha többé már nem mennénk együtt az egyetemre, ha többé már nem vásárolnánk együtt. Ha többé… nem csókolhatnám.
Felkaptam a fejem, s magam is meglepődtem azon, hogy nem csak úgy hiányozna, mint barát, hanem úgy is, mint egy társ. Még most is beleborzongok, ha az érintésére, ha a csókjára gondolok. Lehetséges, hogy beleszerettem a legjobb barátomba?
Talán ha elmondanám neki, hogy szeretem, és azt, hogy minden egyes percet vele akarok tölteni, akkor nem menne el. Összeköltözhetnénk, és boldogok lehetnénk együtt. El kell mondanom neki.
Még mindig remegve, piros szemekkel hagytam el a metrót, miután az a végmegállóhoz ért. Nemrég múlt el két óra, és amint kiértem a friss levegőre, rögtön megéreztem, hogy mennyire lehűlt a levegő a délelőttihez képest. Elindultam gyors léptekkel, Tristan két utcányira lakott a megállótól, a város északi peremén, a Carpenter Ave-n. Már megszoktam, hogy általában majdnem egy órát utaztam metróval akárhányszor meg szerettem volna látogatni. Még nem volt saját autóm, de anyának és apának is volt külön, így ha nem volt szükségük rájuk, akkor kölcsönvehettem valamelyiket. 
Nem volt túl sok ember az utcán, amit nem is bántam, mert nem szerettem a tömeget. Csak komoran néztem magam elé, s a kezeim hidegek és nyirkosak lettek az izgalomtól. Izgultam, mert fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Nem tudtam, hogyan reagál majd arra, ha azt mondom neki, hogy szeretem és vele akarok lenni.
Talán erre volt szükség ahhoz, hogy rájöjjek, de szeretem. Nem tudom, hogy szerelemmel-e, de az biztos, hogy jobban, mintha csak a legjobb barátom lenne. Én vonzódom hozzá. Castiel nem fogja őt elvenni tőlem.
Megálltam a tömbház előtt, melyben Tristan lakott, s felnéztem. Az ablaka be volt zárva, s még a függöny is be volt húzva. Mi van akkor, ha nincs is otthon?
Gondolkodás nélkül elindultam a kapu felé, s mivel nyitva volt, ezért bementem. Görcsben volt a gyomrom, miközben felmentem a lépcsőn, s akarva-akaratlanul is eszembe jutott az, amikor Tristan a karjaiban vitt fel ugyanitt, mert annyira részeg voltam, hogy nem tudtam felmenni. Halványan elmosolyodtam a kellemes emlék hatására.
Mire Tristan ajtajához értem, majdnem megint rámjött a sírhatnék. Remegő ujjammal nyomtam le a csengő gombját, s az is megfordult a fejemben, hogy inkább csak elszaladok, és nem beszélek vele. Féltem a következményektől.
Az órámra néztem: Fél perc eltelt. Semmi.
Egy egész perc eltelt, szintén semmi.
Másfél perc…
Feladtam és könnybelábadt szemmel megfordultam, hogy elinduljak a lépcső felé. Már épp megtettem az első lépést, amikor hallottam, hogy a hátam mögött a kulcs elfordul a zárban, s az ajtó kinyílik. Gyorsan megfordultam, s ott állt előttem Tristan teljes életnagyságban. Barna haja még a szokásosnál is borzosabb volt, s ami meglepett, az az volt, hogy csak egy alsógatyát viselt.
- Delaney? - kérdezte, miközben szemei tágra nyíltak a meglepettségtől. - Te meg…?
- Shh! - csitítottam, majd felé vettem az irányt, s mikor már egészen közel voltunk egymáshoz, a karjaiba borultam, s szorosan átöleltem őt. - Sajnálom, Tris! Úgy sajnálom! Nem vetted fel a telefont, és ide kellett jönnöm, hogy tudjam, hogy minden rendben van-e veled. 
Akármennyire is próbáltam tenni ellenük, a könnyek mostmár folytak a szemeimből. Olyan volt, mintha egy álom lenne. A tudat, hogy elveszíthetem, nagyon megrémített. 
- Delaney, nem hinném, hogy ez most a megfelelő alkalom erre - eltolt magától, s a szemembe nézett. Kijött a lépcsőházba, miközben az ajtót résnyire hagyta.
Szívem dobbant egy hatalmasat fájdalmában, mikor meghallottam a szavait. Hát nem is örül nekem? Hát akkor miért jöttem ide? Hogy mégjobban lejárassam magam? Hogy méginkább eltaszítsam magamtól?
- M-miért? - kérdeztem félve.
Tristan arcán komoly arckifejezés lett urrá, s megfogta a kezem.
- Csak… most nem alkalmas - hangja sokkal lágyabb volt, mint az előbb. - Nem haragszom rád, nem is haragudtam, csak felkavartak a régi emlékek.
Amit ekkor mondott, egy csöppet enyhítette negatív érzelmeim sokaságát.
- Akkor engedj be! Fontos mondandóm van. Beszéljünk - elmosolyodtam, mire ő magához ölelt, s a fülembe suttogott:
- Ígérem, hogy megbeszélünk mindent, ígérem, hogy fel fogom venni a telefont, de kérlek szépen, hogy menj most el, mert … 
Tristant egy női hang szakította félbe, amely bentről, a lakásából jött. 
- Mi az már, Trissy? 
Elhúzodtam, s értetlenül álltam ott. 
- Ki van nálad? - kérdeztem.
Mielőtt Tristan bármit is mondhatott volna, az ajtó kinyílt, s egy női alak rajzolódott ki mögötte. Rögtön felismertem: Amanda. Tristan exbarátnője. Azt a zöld köntöst viselte, ami pár nappal ezelőtt még rajtam volt. Vörös haja az arcába hullott, sminkje elmosódott. Közelebb jött és átölelte Tristant hátulról.
- Oh, csak nem Delaney! - kérdezte felvont szemöldökkel. - Ha Trissyhez jöttél, akkor sajnos láthatod, hogy más dolga van. 
Ez csak egy rossz álom lehet.
- Tristan… - néztem rá csalódottan, s ismét egy könycsepp folyt végig az arcomon. - Ez most komoly?
- Amint látod, az - felelt Amanda helyette.
Éreztem, ahogyan felment bennem a pumpa, mert szerettem volna felpofozni mindkettőt. Hogy tehette ezt Tristan? 
- Nem téged kérdeztelek - feleltem higgadtan - Már itt sem vagyok, nem zavarlak tovább. Amúgy meg a Trissy nagyon buzis becenév.
Tristan szemében láttam a megbánást, tudtam, hogy nem akarta, hogy tudjak erről. Szó nélkül megfordultam, és csöndben elindultam a lépcső felé. Szédültem, fájt a gyomrom, és úgy éreztem, hogy rosszul leszek. Ez csakis egy rémálom lehet. Tristan és Amanda nem jöhetnek össze újból. 
Kimentem a kapun, és arra gondoltam, hogy hülyeség lett volna azt mondanom, hogy szeretem, elvégre még én sem tudom, hogy mit érzek iránta valójában. Egy hirtelen felindulásból jött ötlet, aminek nem lett volna jó következménye. Ha Tristan és Amanda tényleg újból együtt lesznek, akkor semmi esélyem őt visszakapni. Az utcán az elém táruló látvány teljesen elhomályosodott a szememben felgyülemlő könnyfátyol miatt. Kezemmel megtörölgettem a szemeimet, s vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Erősnek kellett lennem. Nem hagyhattam, hogy megtörjek és elveszítsem Tristant.
A csípős, hideg levegő megcsapta az arcomat, így behúztam magamon a dzsekimet. Túl sok minden történt aznap. Csak haza akartam menni, és nem törődni semmivel. Szerettem volna visszatekerni az időt, és Tristannal tölteni minden percem, mert akkor talán nem feküdt volna le Amandával vígasztalásul. Ezen viszont már kár volt vergődnöm. 
Legszívesebben összetörtem volna valamit, de mivel nem volt kéznél semmi, ezért csöndben felszálltam a metróra, s vártam, hogy elvigyen hazáig. Egyhangúan ültem egész úton, csak néztem a földalatti sötétséget, és az ablakban visszatükröződő arcomat. 
Szemeim pirosak és duzzadtak voltak, a hajam borzos, arcom pedig kipirult a hideg levegőtől és a sírástól. Nem szerettem magam így látni.
Azt akartam, hogy minden a régi legyen, csak én és Tristan a világ ellen, csak mi ketten. Nem akartam az idilli barátságunkba betüremkedő Castieleket és Amandákat, azt akartam, hogy az enyém legyen, teljesen. Az idő elteltével rájöttem, hogy ez hihetetlenül nagy önzőség volt a részemről, ki akartam őt sajátítani úgy, hogy egyszer sem kérdeztem meg azt, hogy mit szeretne. De mit tehettem volna? Nem akartam elveszíteni.
Egy csöppet megnyugodtam, mire hazaértem, igyekeztem leplezni csalódottságom és feldultságom a szüleim előtt, ha netalán-tán már hazaértek. Nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy Tristan Amanda karjaiba menekült, hogy vele vígasztalódott helyettem.
Előszedtem a kulcsom a táskámból, kinyitottam az ajtót, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor végre beértem a házba. Levettem a kabátomat, s felakasztottam a fogasra, a cipőmet pedig az ajtóban hagytam.  Már épp indultam fel az emeletre, amikor anya megszólalt az ebédlőből.
- Delaney! Nem eszel velünk?
Megfordultam, s elindultam feléjük, már apa is otthon volt.
- Ne haragudjatok - szólaltam meg, s próbáltam teljesen higgadtnak tűnni. - Nem tudtam, hogy már itthon vagytok.
- Valami baj van? - nézett rám anya, amiből rögtön arra következtettem, hogy a szemeim még mindig pirosak és duzzadtak voltak.
Sóhajtottam egyet. Hazudhattam volna, de nem volt sok értelme. 
- Tristan - böktem ki egyhangúan.
Erre már apának is felcsillant a szeme.
- Összevesztetek? - kérdezte.
- Ez jóval bonyolultabb annál - sóhajtottam, miközben helyet foglaltam az ebédlőasztalnál. Egy jó ideje, hogy nem ettem, s lassan már szédülni kezdtem.
- Szívem, nekünk bármit elmondhatsz - anya bátorítóan megszorította a kezem, majd tányérba rakott nekem az ételből, s letette elém.
Én pedig úgy tettem. Képtelen voltam magamban tartani, ezért elmeséltem mindent. Azt, hogy Tristan nem mondta el az igazat éveken keresztül, meséltem Castielről, és arról, hogy megkért - vagyis inkább megparancsolta - hogy hagyjam békén Tristant. Egy valamit viszont nem említettem, méghozzá azt, hogy talán én is többet érzek Tristan iránt barátságnál. Ezt még senkinek sem kellett tudnia, hiszen még magam sem voltam biztos benne.
- Most pedig nem tudom, mihez kezdjek - mondtam végezetül.
- Szerintem ne hallgass erre a Castielre - szólalt meg apa. - Nem tűnik valami rendes gyereknek, nem kéne megbíznod benne.
Anya bólintott:
- Azt tedd, amit a szíved mond, de szerintem mindenképpen beszéld meg Tristannal a dolgokat.
- Én is úgy gondoltam - mondtam halkan, s elmosolyodtam. - Köszönöm a tanácsokat, és a vacsorát. Most egy kicsit lepihenek - felálltam az asztaltól, a vállamra kaptam a táskám, s elindultam az emeletre.
Mikor beértem a szobámba, előhalásztam a telefonom a táskámból, s mikor a képernyőre pillantottam, észrevettem, hogy Tristan ötször hívott, és hangüzenetet is hagyott. Nem lepődtem meg, várható volt, hogy keresni fog. Meghallgattam az üzenetét, ami így szólt: - Szia, Delaney. Kérlek hívj fel, szeretném tudni, hogy minden rendben van-e veled, meg amúgyis… jó lenne beszélni.
Pár másodperc hezitálás után úgy döntöttem, hogy felhívom. Valamiért úgy éreztem, mintha elárult volna engem, még akkor is, ha mi ketten soha nem alkottunk egy párt, de még barátként is sokkal hűségesebb voltam hozzá, mint Amanda.
Alig csörgött kettőt, mire fel is vette.
- Delaney! - szólt bele, s hallottam a hangján a megkönnyebbülést.
- Igen, Tristan, én vagyok - feleltem.
- Nézd, szeretném megmagyarázni - mondta.
- Mit, Tris? Eleged lett belőlem, ezért áthívtad Amandát, hogy rajta vígasztalódj. Megértem. A te helyedben nekem is elegem lett volna magamból - sóhajtottam, s közben az ágyamra dőltem.
- Ez nem így van, hülye voltam. Amanda semmit nem jelent már nekem, te viszont annál inkább - hirtelen elhallgatott, nekem pedig a szívem hatalmasat dobbant. Ezt hogy érti? - Mint barát - tette hozzá gyorsan. - Te vagy a legjobb barátom.
- Te is nekem - elmosolyodtam mert jól esett most ezt hallanom tőle, örültem annak, hogy mégsem akarja velem megszakítani a kapcsolatot.
- Akkor kvittek vagyunk? Nem haragszol amiért olyan csúnyán elviharoztam a reggel? - kérdezte.
- Nem haragszom, Tris - feleltem, s még mindig mosolyogtam. Tényleg nagy kő esett le a szívemről. - Te se haragudj, vegyük meg nem történtnek a mai napot. 
- Rendben - hallottam, hogy mégjobban megkönnyebbült. - Holnap látlak az egyetemen?
- Igen, valószínű - mondtam halkan. - Most viszont jó, hogy eszembe juttattad, ugyanis van még egy kis dolgom, el kell készítenem egy munkát. Úgyhogy ha nem haragszol, akkor most elköszönök, és beszélünk holnap.
- Persze, menj csak! Nekem is van még egy kis dolgom. Tudod, a meghívók az eksüvőre, amit már említettem - hangja vidám volt, nekem eszembe jutott amit mondott, és mennyire örült annak, hogy megbízták ezzel a feladattal.
- Tényleg, említetted. Örülök neked, Tris. Jó munkát, ne hozz szégyent magadra - felnevettem, biztos voltam abban, hogy az sosem következne be, Tristan munkái egyszerűen gyönyörűek voltak, és sosem hazudtolta meg önmagát, mindig ugyanazt a színvonalat hozta. 
- Köszönöm, neked is! Szia, Del, holnap találkozunk - köszönt el.
- Szia, Tristan - mondtam, s azzal letettem a telefont.
A dolgozóasztalomhoz mentem, helyet foglaltam a széken, s felnyitottam a laptopom. 
- Akkor lássunk neki - motyogtam magamnak.
Elkezdtem dolgozni a legújabb animációs kisfilmemen, melynek csak az alapjai voltak meg, és már alig volt két hetem befejezni. Mikor jelentkeztem erre a szakra, fogalmam sem volt, hogy ennyi munkával jár majd. Még mindig élveztem, és nem bántam meg, hogy végül emellett döntöttem a jogi egyetemmel szemben. Elvégre akkor talán soha nem ismertem volna meg Tristant.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy tizenöt perc elteltével már csak magam elé bámultam, s újra lejátszódott bennem az este, amikor Tristannál aludtam. Szinte ismét éreztem azt, ahogyan hideg, megdermedt ujjai a bőrömet simogatták, ahogy puha ajkait az enyéimre tapasztotta, az, ahogy nyakába kapaszkodva magamra húztam őt, ahogy levetkőztetett. De én leállítottam. Nem álltam rá készen. Jól tudtam, hogy józanul soha nem kezdeményeztem volna, de mégsem bántam meg a dolgot. Talán jobb lett volna, ha megtesszük? Talán nem kereste volna Amanda társaságát? Vajon másképp tekintenék rá? Kérdések, melyekre már soha nem kapok választ.
Egy bizonytalan sóhaj hagyta el ajkaimat, igyekeztem kiverni a Tristanhoz kapcsolódó gondolataimat, és a munkámra koncentrálni. Kisebb-nagyobb sikerrel jártam, teltek-múltak a percek, még ha lassan, akkor is. Mire kinéztem az ablakon, már sötétedni kezdett. Lejátszottam a kisfilm eddig meglévő részeit, s elégedett voltam a mai munkám gyümölcsével. Lementettem az egészet, s bár még korán volt, úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Szükségem volt már egy igazán jó, kiadós alvásra.
Miután elintéztem az esti teendőimet, befeküdtem az ágyamba, s a párnára hajtottam a fejem. A gondolataim továbbra is az aznap történtek körül forogtak, képtelen voltam elfelejteni azt, hogy milyen érzés volt újból megcsókolni Tristant, azt ahogyan rámförmedt utána, majd kiviharzott a házból. Szinte még éreztem azt a csöppnyi féltékenységet, ami akkor jött rám, mikor Amanda a szemem láttára ölelte át csupasz felsőtestét, arra gondoltam, hogy nekem kellett volna vele lennem. Nem csak Tristan miatt voltam felkavart, az is zavart, amit Castiel mondott, nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy miért ilyen ellenséges velem szemben. Én segítettem volna, beszéltem volna Tristannal. De rájöttem arra, hogy akármennyire is próbálkozol, egyes emberek egyszerűen csak nem kérnek a segítségedből.

6 megjegyzés:

  1. Azta!! Nagyon jó volt ez a rész és tanulságos! Gratulálok csak így tovább! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, örülök, hogy tetszett:) bár több volt benne az elmélkedés, mint az akció, de ilyen is kell néha

      Törlés
  2. Ez a motoros hapsi, tényleg egy egy diplomás seggfej vagy mi. Olyan dühös lettem rá, amiért úgy ment oda a kávézóba! Ekkora két színű alakot! És a titok..Hű. Nem épp ilyesmire számítottam.
    Milyen gyakran szoktak új részek lenni?
    Siess a következővel!
    Imádom.
    Plusz egy feliratkozó. :D
    Aliz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Aliz!
      Köszönöm szépen a hozzászólásodat, nagyon örülök, hogy tetszik a történet:) Igyekszem az új résszel, ami már egyébként meg van írva, úgyhogy hamarosan felkerül! Általában négy naponként szoktam frissíteni, ezt egyelőre így tudom tartani. Köszönöm a feliratkozást is:)
      Puszi, Eszti

      Törlés
  3. Diplomás seggfej.
    Ha kell egy verőember, jelentkezek.
    Amandat is szétverem, ha kell.

    Azt hiszem, egy kicsit túl gyorsan kibékültek. Személy szerint szeretem a drámát és a veszekedést, és talán azért, mert ehhez vagyok szokva, hiányolom, hogy itt nincs úgy elhúzva a cselekmény, hanem gyors, mégis felfogható és kedvelhető a történet menete.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem győzöm elégszer megköszönni neked a sok hozzászólást, nagyon sokat segít!!:)
      Na igen, lehetséges, hogy hamar békültek ki, de azért írtam így, mert Delaneynek bűntudata volt, amiért Castiellel találkozott Tristan tudta nélkül, úgy gondolta, hogy így majd talán kvittek lesznek:)

      Törlés