2016. január 4., hétfő

9. Rész: Megbízhatok benne?

Drága olvasóim! Igen, meghoztam a kilencedik részt a kelleténél hamarabb, de most nagyon belejöttem az írásba, és ihletem is volt:) Remélem tetszeni fog, írjátok meg mit gondoltok, minden vélemény nagyon sokat számít! Sok-sok puszi, Eszti <3

You're a doll, you are flawless
But I just can't wait for love to destroy us
I just can't wait for love
The only flaw – you are flawless
But I just can't wait for love to destroy us
I just can't wait for love

A szemeimet forgattam, s mielőtt bármit is mondhatott volna, beültem a kocsi anyósülésére és bezártam az ajtót. Így is elég nagy bajban voltam, mert tudtam, hogy Amanda első dolga lesz elújságolni Tristannak a látottakat. 
- Sajnálattal látom, hogy nem én vagyok az egyetlen ellenséged. Pedig már kezdtem különlegesnek érezni magam - mondta Castiel, miközben ő is beült az autóba.
- Hogy mi? - néztem rá értetlenül.
- Az a vörös hajú lány - bökött fejével Amanda felé, aki még mindig ugyanott ácsorgott. - Amint látom, nem vagytok túl jóban.
- Ő Amanda, Tristan új-régi barátnője - mondtam egyhangúan. 
- Nahát! Szóval az exével jött össze? - Castiel elvigyorodott. - Már értem, mi az ami ennyire bánt. Az, hogy szebb nálad, ugye?
- Ezt miből gondolod?! - förmedtem rá idegesen. - Ez egyáltalán…
- Ne is próbáld tagadni, édes. Tudom, hogy ez a te nagy problémád - Castiel beindította a kocsit, majd elindultunk.

- Nem igaz! - próbáltam megtartani a hidevérem, ami elég nehéz volt csípős megjegyzései mellett - Amúgy hová megyünk?
- Majd meglátod - mosolygott.
Nem tetszett ez nekem, nagyon nem. Hiba volt írnom neki.
- Szép ez az autó - próbáltam terelni a témát. - Gondolom, ezt is bérelted, mint a motorodat.
- Igen, tudod már nagyon hiányzik a sajátom, amelyik otthon csücsül a garázsban - ásított egyet. - Egyébként miért is akarsz te egyezséget kötni velem?
- Majd meglátod - gonoszul elmosolyogtam, s próbáltam az ő hangját utánozni. - Gondoltam, érdekel, hogy már nem én vagyok az akitől tartanod kell, mert Tristan talált magának valakit.
Castiel felnevetett. Csak úgy visszhangzott a kocsiban, hófehér fogsora elővillant, s nem tudtam nem észrevenni azt, hogy milyen jól áll neki, amikor nevet. 
- Ugyan már, csillagom - hangjába ismét gúny keveredett, ami már kezdett nagyon zavarni. Elegem volt abból, hogy milyen lenézően beszélt hozzám. - Nekem senkitől sem kell tartanom. Csakis azért jöttem el érted, hogy megadjam számodra azt az örömöt, amit a jelenlétem okoz. Mert ugye minden álmod, hogy velem lehess, nem igaz? 
Nem feleltem neki, szótlanul ültem, s egy ideig Castiel sem szólalt meg, amit nem bántam. Néztem az utat, még mindig a városban voltunk, de frusztrált az, hogy nem tudtam mi a terve.
- Igazából - szólalt meg - először nem örültem, amikor felhívtál, nem értettem, hogy mit akarhatsz tőlem, de utána arra gondoltam, hogy amióta itt vagyok, lassan már egy hete, senkivel nem tudtam beszélgetni rajtad kívül. Nagyon unatkozom. Társaságra vágytam. 
Annyira abszurdnak tűnt az egész helyzet.
- Gondolom, pedig rajtam kívül rengeteg lány van, aki szívesen randizna veled - hangomba gúny keveredett, így próbáltam tudtára adni, hogy nekem ez mennyire nincs ínyemre. 
- Persze, és tudom, hogy tudat alatt még te is erre vágysz - egy pillanatra felém nézett, s ismét rám villantotta hófehér fogsorát. 
Erre a kijelentésre nem válaszoltam, hanem az ablak felé fordultam, s kinéztem rajta. A Central Park mellett haladtunk, mikor Castiel lelassított, s leparkolta a kocsit. Leállította a motort, majd így szólt:
- Megérkeztünk.
Értetlenül néztem rá, mire kinyitotta a kocsi ajtaját, s kiszállt belőle, majd intett nekem, hogy tegyek én is hasonlóképpen. 
- Ez a nagy terv? Central Park? - kérdeztem, miközben én is kikászálódtam a kocsiból. Táskám a vállamra vetettem, és megálltam. Castiel hamarosan mellettem termett.
- Tulajdonképpen igen - felelte, s elindult a bejárat felé. - Már nagyon régóta meg szerettem volna nézni a híres Central Parkot belülről is, de egyedül olyan unalmas lett volna - megfordult és ismét rám nézett. - Nem jössz?
Elindultam én is, de nem léptem mellé, próbáltam megtartani a fél méter távolságot, hiszen egyáltalán nem bíztam meg benne.
- Rendben, Castiel, térjünk a lényegre! Mire megy ki ez az egész? - förmedtem rá hirtelen. Elegem lett abból, hogy mennyire higgadt, mikor tudtam, hogy biztosan azért jött el, hogy valami hasznot húzzon belőlem.
- Nyugalom, most kivételesen semmi hátsó szándékom nincsen. Szeretném ha beszélgetnénk - lelassított, hogy egy vonalban haladhassunk.
A szemébe néztem, s egy pillanatra mintha teljesen megfeledkeztem volna az egész szituációról, tekintete őszintének tűnt, de jól tudtam, hogy nem dőlhetek be ismét ennek a trükknek. Pár másodperc elteltével elmosolyodott és felém nyújtotta a karját, hogy karoljak belé. Eszem ágában sem volt.
- Nem hiszek neked - böktem ki, s elhúzódtam.
Castiel a kezét a zsebébe tette, s felhorkantott, mintha egy nevetést próbálna elfojtani.
- Ezért nem hibáztatlak. Lehetséges, hogy valóban túllőttem a célon. Megesik - vont vállat.
- Megesik? Egy hatalmas seggfej voltál, és kétszer is átvertél, illetve bocs, mostmár háromszor - kezeimet összefontam magam előtt, s gyilkos pillantást vetettem rá.
Erre ő átkarolta a vállam, s nagyon közel hajolt hozzám.
- Az már a múlt - olyan közel volt, hogy ajkai súrolták a fülemet miközben beszélt, amibe én akarva-akaratlanul is beleborzongtam. - Talán tényleg kicsit durván adtam tudtodra, hogy mit szeretnék, de hiszem, hogy meg tudunk egyezni.
Elhajoltam, s magam elé néztem. Már a parkban sétáltunk. A lehullott falevelek mesés őszi színekben pompáztak a lábaink előtt. Szerettem ide járni, gyakran jöttünk Tristannal órák után ihletet meríteni, vagy csak beszélgetni, hátradőlni a fűben és az eget szemlélni. Iszonyatosan féltem attól, hogy elveszíthetem. Nagyon hiányoznának az együtt töltött percek. 
Castielre pillantottam, s felsóhajtottam:
- Ha én veled egyezkedem, akkor biztosan nem fogok jól járni.
- Oh, igazán? Hát, nem mintha nem te kerestél volna fel engem egy sms-el, amiben az állt, hogy ,,Kössünk egyezséget’’, de elvégre semmi gond, ki ne akarna velem egyezkedni? - hallottam az iróniát a hangjában. 
- Tudom, kivételesen igazad van, mert valóban én kerestelek fel, de talán nem gondoltam át a dolgot. Kétségbe voltam esve, és nem tudtam mit tehetnék. Elhamarkodott döntés volt, úgyhogy akár el is mehetsz. Már nem szeretnék kérni tőled semmit - mondtam, miközben a földet pásztáztam.
Lassan sétáltunk, mostmár egymás mellett. A park csöndes volt, nem voltak sokan. Még mindig zavart Castiel közelsége, kellemetlenül éreztem magam. Rájöttem, hogy mekkora hülyeség volt írnom neki. Egy ideig csend volt, majd pár perc elteltével megragadta a kezem, s maga felé fordított. Szívem hatalmasat dobbant a meglepettségtől, mindketten megálltunk, majd mélyen a szemembe nézett és így szólt:
- Valóban ilyen fontos neked Tristan?
Bólintottam.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire. Nekem nincs más barátom, ami tudom, hogy furcsa, hiszen huszonegy éves vagyok meg minden, de elegem lett a kétszínű emberekből. Csak abban bízom meg, aki megérdemli, és akiről tudom, hogy nem csalódok benne. Tristan ilyen volt számomra, de sajnos már magam sem tudom, hogy milyen is valójában - halkan beszéltem, de szavaim így is kivehetőek voltak az aprócska háttérzajok mellett, szemem könnybelábadt, amit nem akartam, főleg előtte nem. 
Castiel az arcomhoz emelte a kezét, s gyengéden végigsimított rajta.

- Akkor van egy ötletem: tedd féltékennyé - erre a kijelentésre felvontam a szemöldököm. 
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem.
- Egyszerű. Mindig ott voltál neki, nem igaz? Nem tudja milyen érzés lenne téged elveszíteni. Adj neki egy kis ízelítőt. Ne keresd, legyél közömbös, hogyha ő hív - akármennyire is nem akartam bevallani magamnak, de volt abban valami, amit Castiel mondott. Eddig mindig körülugráltam Tristant, mindent megtettem érte. Erre ment rá a legutóbbi kapcsolatom is, hat hónappal ezelőtt, ugyanis a barátom féltékeny lett Tristanra. Azóta senkim nem volt.
- Most miért akarsz segíteni? - érdeklődtem.
- Jól ismerem őt, hidd el, még akkor is ha megváltozott. Félre ismertelek, Delaney. Bárcsak nekem is lenne egy olyan barátom, mint te - a szavai jól estek, ezért halványan elmosolyodtam. 
Megannyi kérdés halmozódott fel bennem. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e Castielben, vajon tényleg komolyan gondolja? Miért segítene visszaszerezni Tristant, mikor legutóbb még arra kért, hogy hagyjam békén? 
Pár másodpercig csak néztük egymást, Castiel gyönyörű zöld szemei megbabonáztak, és nem tehettem ezellen. Nagyon jóképű volt, de mégis volt egy olyan megérzésem, hogy maradjak távol tőle. Talán jobban tettem volna, ha hallgattam volna arra a bizonyos megérzésre. 
Kezdett kínossá válni a csend, ezért megköszörültem a torkom, s elfordultam.
- Haza kéne mennem lassan - mondtam. 
- Elviszlek - vágta rá gyorsan.
- Köszönöm, de elég ha visszaviszel az egyetemre, ugyanis ott hagytam az autót - magyaráztam, miközben lassú léptekkel elindultam a kijárat felé, amerről jöttünk. 
- Rendben van - Castiel is követte a példám, majd ismét mellém szegődött.
Először fordult meg a fejemben, hogy az a srác mellettem talán nem is annyira rossz, mint amilyennek mutatja magát. Hosszú utat tett meg Tristanért. Talán számára is ugyanolyan fontos ő, mint nekem. Miért ne segíthetnénk egymást?
Csöndben sétáltunk vissza az autóig, elmerengtem a gondolataimban. Néha Castielre pillantottam, egyszer-egyszer tekintetünk találkozott, időnként elmosolyodtam, amit ő is viszonzott. Még mindig bántott Tristan és Amanda ügye, féltem, hogy egyedül maradok, így örültem annak, hogy volt mellettem valaki, még akkor is, ha maga Castiel Clyde Campbell volt az a bizonyos személy. Aznap kedves volt, és valamilyen szinten én is átéreztem a helyzetét. Nem akartam megtudni, hogy milyen érzés az, ha az ember elveszíti a legjobb barátját.
- Miért döntöttél úgy, hogy hazaviszed Tristant? - kérdeztem, mikor már az autónál voltunk.
Castiel felsóhajtott, láttam rajta, hogy nem számított erre a kérdésre.
- Nem csak nekem hiányzik - mondta, miközben az ajtót nyitotta. - A szülei is szeretnék őt visszakapni.
Mindketten beültünk, s közben hallgattam Castiel szavait.
- Ezek szerint még jóban vagy velük? A történtek után? - kíváncsiskodtam.
- Tudom, hogy furcsának tűnik, de néha még el szoktam menni hozzájuk. Miután Tristan is elment, nem hagyhattam, hogy ott maradjanak teljesen egyedül. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy Tristan jót akart azzal, hogy New Yorkba jött, el akarta felejteni a történteket, de a szüleire nem gondolt. Nem csodálkoztam volna, hogy ha nem állnak velem szóba, de mégsem így lett. A szülei remek emberek, és a baleset után teljesen magukba roskadtak. Az anyja jobban viseli, de az apja azóta szinte alig beszél - megdöbbenve figyeltem minden egyes mondatát, s a szívem ismét összeszorult. Tristan helyében én biztosan nem hagytam volna magukra a szüleimet hasonló helyzetben. 
- Tényleg szörnyű lehet. Elhiszem, hogy neked is rossz, de azzal nem segítesz magadon, ha mindenkivel bunkó vagy - amint kimondtam ezt, talán már meg is bántam, de nem volt mit tenni. Féltem, hogy felhúzom vele Castielt, de ő csak beindította a kocsit, elmosolyodott, majd így szólt:
- Tudom, de talán mégis van valami közös benned és bennem, mert én is félek közel engedni magamhoz bárkit, csak én másképp próbálom magamtól távol tartani az embereket. Hidd el, nem az volt a célom, hogy megbántsalak, inkább el akartalak ijeszteni. Azt is tudom, hogy bunkóság volt, de hirtelen én sem tudtam mit tegyek. Azt hittem egyszerűbb lesz meggyőznöm Tristant arról, hogy neki otthon van a helye, fogalmam sem volt arról, hogy ott vagy neki te - csendben hallgattam szavait, s én is elmosolyodtam. Kezdtem egyre inkább megérteni őt.
- Akkor inkább fogjunk össze, Castiel! Fölösleges az ellenségeskedés, nem jelentek veszélyt rád nézve. Nem akarom elveszíteni őt - mondtam, s közel hajoltam hozzá. Nem nézett rám, az utat figyelte, de így is láttam, hogy elmosolyodik. A szívem még mindig hevesen vert, talán nem akkora tuskó, mint amilyennek gondoltam, de mégsem voltam biztos abban, hogy megbízhatok-e benne százszázalékosan.
- Meglátjuk mit hoz a sors - felelte halkan. - Nem azért jöttem ide, hogy új barátokat szerezzek. 
- Nem akarok a barátod lenni - közöltem vele, mire ő felvonta a szemöldökét. - Csak annyit kérek, hogy ne próbálj meg kirekeszteni Tristan életéből. 
Nem válaszolt, amire én kezdtem kellemetlenül érezni magam, s valamiért alig vártam, hogy visszaérjünk az egyetemhez. Valamilyen szinten elégedett voltam, mert újabb dolgokat tudhattam meg, és majdnem sikerült rávennem Castielt arra, hogy segítsünk egymásnak. Megismerhette az én nézőpontomat is, ami mindenképp jó, mert így talán megért engem. 
Az út további részében nem beszéltünk egymással, megnéztem a telefonom, de nem érkezett sem új üzenet, sem hívás, ezért visszacsúsztattam a táskámba. Megérkeztünk az egyetemhez és Castiel megállt a bejárat előtt.
- Végül nem bántam meg, hogy eljöttem, sőt, örülök, hogy beszélgethettünk - mondta, miközben felém fordult és halványan elmosolyodott. - De ezt ne vedd készpénznek, át kell gondolnom a kérésed. 
- Már ez is valami - viszonoztam a mosolyát.
- Amit pedig Tristanról mondtam, jobb ha tényleg betartod. Figyeld meg mit tesz, ha te nem keresed. Szerintem ő sem akar téged elveszíteni. A csaj miatt meg ne aggódj, előbb-utóbb úgyis ott hagyja. Van egy tippem, hogy miért jöhetett vele össze újból - mondta.
- Igazán? Miért? - érdeklődtem.
Castiel közelebb hajolt hozzám, s így szólt:
- Miattad. Hogy féltékennyé tegyen.
Megdöbbentett ez a kijelentése. Ezt mégis honnan veszi?
- Jaj, ne nézz már így - folytatta, s halkan felkuncogott. - Az arcára van írva, hogy odáig van érted. Ne mondd, hogy még nem vetted észre. 
- Nem hinném - csóváltam a fejem. Ha így lenne, akkor sok dolog van, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Tristan nem viselkedne úgy, ahogyan az elmúlt napokban viselkedett.
- Pedig én így látom. De tudod mit? Szerintem tedd te is őt féltékennyé, és figyeld meg a reakcióját. Első lépésként mondjuk eljöhetnél velem vacsorázni ma este. Hidd el, jót tenne egy kis kikapcsolódás - tekintetével az arcomat fürkészte, talán kíváncsi volt, hogy mi lesz a reakcióm, ezért gyorsan elkaptam a pillantásom, és az ajkamba haraptam.
- Nem tudom, Castiel. Honnan tudhatnám, hogy nem akarsz megint átverni? - magam elé néztem, s közben a dzsekim ujját szorongattam. Tenyerem izzadt volt, s a szívem is hevesebben vert a szokásosnál.
Óvatosan megragadta az államat, s maga felé fordította, így ismét kénytelen voltam a szemébe nézni.
- Onnan, hogy már nincs miért átverjelek. A tervem nem vált be, talpraesett lány vagy, aki tényleg nem ijed meg semmitől. Ez tetszik. Több a közös dolog bennünk, mint hittem. Talán tényleg jobb lenne, ha összefognánk.

9 megjegyzés:

  1. Jujj sokkal jobb lett! Sokkal több érzést írtál bele, hogy a szereplők milyen érzéseket villantanak meg, milyen mozdulatokat csinálnak. Ez az! Ez hiányzott belőle! :)

    VálaszTörlés
  2. Javítom neked a hibákat, ezt a hozzászólásomat nyugodtan kitörölheted utána.. :D
    Elfojtani pontos j-vel írandó! Ez ellen - külön kell írni!
    Sok helyen használsz s-t és helyett, pedig jobb lenne az és! Az és szó helyett lehet használni a - miközben lassú léptekkel elindultam - szófordulatot is. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, ezeket javítom és legközelebb jobban odafigyelek majd:) A következő részekben picit több lesz az érzelem. Igen, kezdtem rájönni, hogy sokat használok ,,s''-t, ezt már igyekszem korrigálni:D Köszönöm mégegyszer!

      Törlés
  3. Ez valami fantasztikus! Már az alapsztori figyelemfelkeltő, ehhez adjuk hozzá a kiszámíthatatlan karaktereidet, a történetbeli csavarjaidat és azt, ahogy ezt az egészet leírod. Tényleg nagyon szépen és érthetően fogalmazol. :D
    Várom a folytatást!

    Üdv, Daphne! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Daphne!! Köszönöm szépen a hozzászólásodat, leírhatatlanul örülök, hogy ez a véleményed!! Ígérem, a továbbiakban sem okozok csalódást, lesz itt még jópár csavar:) Remélem még találkozunk!
      Puszi, Eszti <3

      Törlés
  4. Kedves Eszti!

    Még anno te kértél tőlem linkcserét, aminek nagyon örülök, különben nem hiszem, hogy rátaláltam volna a blogodra. Ami nagy kár lett volna, mert igazán fantasztikus ez a történet! Egy ültő helyemben elolvastam, faltam a betűket, ilyen már nagyon rég történt velem. Egyszerűen olvastatja magát. Tetszik a stílusod, jól forgatod a szavakat, na meg persze a szereplők! Látszik, hogy kidolgoztad őket, ahogyan a történetet is. Ez a sok csavar pedig nagyon izgalmas, nem lehet kiszámítani, mi fog történni a következő fejezetben. Nekem eddig Tristan a kedvencem, olyan kis aranyos művészlélek, odavagyok ezért a típusért. :3 Delaney is szimpatikus, és ami fő: nem idegesítő! Ritka az ilyen, főleg blogokban. Bár egy kissé kotnyelesnek érzem, hiszen Tristan elmondta volna a titkát valószínűleg, csak idővel. Nem volt szép dolog tőle, hogy mindjárt Castielhez rohant, holott nem is ismerte a srácot. Mellesleg látta Tristanon, hogy mennyire ki van borulva, lehetett volna tapintatosabb és megértőbb... Na mindegy. Castiel eddig bevallom, nem valami szimpi, hozza a macsót, aztán meg elkezd kb. minden átmenet nélkül érzelgősködni, meg összevissza hadoválni, mintha fogalma sem lenne arról, mit is akar. Érződik rajta, hogy mennyire bizonytalan és frusztrált. De érdekes karakter ő is. Amanda meg... Valahogy nem igazán tudom elhinni, hogy nem csalta meg Tristant. Remélem, ezt a srác is belátja, és szakít vele. Én is osztom Castiel véleményét, szerintem is azért jár vele, mert féltékennyé akarja tenni Delaney-t. Érződik rajta, hogy szerelmes a lányba, csak ezt ugye Del nem veszi észre... Bár már kezdi, aminek örülök. Nagyon tetszik eddig, és szuper, hogy ilyen gyorsan hozod a fejezeteket! :) Tartsd meg ezen jó szokásod!

    Üdv: Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luna!
      Hú, hát el sem tudom mondani mennyire örülök ennek a tartalmas hozzászólásnak! Nagyon sokat jelent ez nekem, hiszen sokan nem tudják, hogy három éve szinte semmit nem írtam, ez az első művem azóta, ezért az elején nagyon bizonytalan voltam, nem tudtam, hogy vajon mennyire tudom majd átadni az érzéseket, mennyire lehet majd azonosulni a szereplőkkel, velük együtt izgulni stb. Viszont örömmel látom, hogy ez valamilyen szinten sikerült. Ahogyan te látod a szereplőket, nos pont ezt szerettem volna elérni, úgyhogy most végtelenül boldog vagyok. Igyekezni fogok a jövőben is, lesz még pár csavar, az biztos. Remélem még találkozunk. Köszönöm mégegyszer!
      Ölel, Eszti

      Törlés
  5. Oké, most már nem is annyira bunkó idióta, ettől függetlenül még mindig nem szeretem.
    És, azt hiszem, Del egy picit naiv, lehet, hogy ez is csak egy csel. Amit mondott Castiel, mármint Tris családjáról, kicsit megdöbbentett. Itt is komolyabb dologra számitottam - nem mintha ez nem lenne elég komoly dolog.
    Érdekesen alakulnak a szálak, izgalmas és fordulatos maga a cselekmény is. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Delaney is naív tud lenni, meg lassacskán többet érez Castiel iránt, ez meg is látszik rajta:D Nem tudja mit akar, az biztos, hogy a srác is ellenálhatatlan tud lenni néha:3

      Törlés